|
Képíró a csatamezőn
Magyarország hatvan éve lépett be a második világháborúba. A nyolcvanhárom éves Karai Sándor ugyanennyi ideje csinálta az első fényképfelvételeit, hogy megörökítse a katonaéveit. Előbb egyszerű gyalogosként, majd haditudósítóként készítette páratlan értékű kortörténeti képeit.
Fényképezett roham közben, légitámadás alatt, pergőtűzben, s a debreceni páncélos-csatában. Képein láthatók a előretörő, majd visszavonuló magyar és német katonák, sebesültek, foglyok, halottak, félelmetes harci eszközök és ami maradt belőlük a lelőtt repülőgépeket, kilőtt harckocsikat.
A fotózás az elmúlt hatvan évben Karai Sándornak életének mindennapos részévé vált. A fekete-fehér anyagra dolgozó, ma is mindent és mindenkit lencsevégre kapó ősz hajú művészt soha nem a dicsőség hajtotta, ő mindig a maga gyönyörűségére fényképezett. Lakásán, több mint félszáz dobozban sorakoznak katonás rendben nyilvántartva az elmúlt hatvan év történetét, a korszak legkiválóbb tudósait, politikusait, művészeit megörökítő örökbecsű képei.
– Rendkívül precízen dokumentálta a katonaéveit. Miért tette?
– Gyerekkoromban a sógorom sokat mesélt az első világháborúról, Doberdóról, Isonzónál, a lövészárkok világáról, de ebből látható formában semmit sem tudott megmutatni, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. Ebből okulva határoztam el, mielőtt kiküldtek a frontra, hogy dokumentálni fogom a katonaéveimet, illetve fényképeket készítek, amelyeket majd megmutathatok a gyerekeimnek.
– Hogy került a haditudósítók közé?
– Ez egy érdekes történet. A kiképzésemet követően 1941. november 3-án éjjel indultam Ukrajnába egy marhaszállító vagonban. A zsebemben noteszt és ceruzát vittem, hogy feljegyezzem az útvonalat amerre járok, míg a gázálarctokomba egy 6x9-es filmre dolgozó Agfa box fényképezőgépet tettem négy tekercs filmmel.
A harminckét felvételre elegendő nyersanyag hamar elfogyott, hiszen a végtelen ukrán mezőkön menetelve, ha megláttam egy-egy kilőtt tankot szóltam a társaimnak, hogy álljanak mellé és én már nyomtam is az exponáló gombot. Egyszer a Tábori Ujságban olvastam a haditudósítók felhívását, hogy azok a tisztek és katonák, akik a fronton fényképeznek küldjék be a szerkesztőségbe felhasznált filmjeiket. Ők ugyanis kidolgozzák azt, minden kockáról képet, s annyi tekercs új filmet küldenek cserébe amannyit kaptak. Ez nagy ajándék volt a számomra, hiszem tudtam tovább fényképezni. A visszaküldött fényképek érdekessége volt, hogy a hátára rá volt pecsételve: Haditudósító Század: Karai, pedig akkor én még csak egy közönséges gyalogos baka voltam.
1943. január 15-én a doni csata előestéjén tértem haza. Leszereltem, s a Pest megyei Gombán községi tisztviselő lettem. Félévig élvezhettem a civil életet, amikor ismét bahívót kaptam. A Fortuna utcába kellett mennem, ahol szóvá tettem, hogy én már két kemény telet töltöttem a fronton. Addig mondtam a magamét, míg az egyik tiszt hátrament az irodába, ahonnan egy köteg általam készített fényképpel tért vissza. Megmutatta őket, s azt mondta: azért van magára szükség, mert nagyon jó fényképeket csinált. Miután közölték velem, hogy haditudósítót akarnak csinálni belőlem, rögtön alábbhagyott a tiltakozásom, hiszen ez a dolog már nagyon is érdekelt.
– Hol kapta a haditudósító kiképzést?
– A budatétényi laktanyába kerültem, ahol elkezdődött a fotográfus kiképzésem. A nyakamba akasztottak egy Leica fényképezőgépet, amivel sebesülteknek rendezett műsorokon, kívánsághangversenyeken, szoboravatókon, vagy éppen a leventék ejtőernyős oktatásán kellett gyakorolnom a fotózást. Ugyanakkor megtanítottak a film és fényképkidolgozás fogásaira is. Miután három hónap elteltével eredményes szakvizsgát tettem, a társaimmal együtt felraktak egy vonatra, s novemberben újra kint voltam a keleti fronton.
– Mi volt az első haditudósító munkája?
– Lakatos Géza vezérezredest kellett elkísérnem egyik harctéri útjára, akinek egy mocsaras területen volt találkozója valakivel. Tulajdonképpen nem a munka tette számomra emlékezetessé ezt a feladatot, hanem a körülmények. A páncélvonaton ugyanis, amin utaztunk csak éjszaka tartózkodtunk, ahol álcázási okok miatt világítani nem lehetett, így meg kellett tanulnom sötétben, tükör nélkül borotválkoznom, illetve a felszerelésemet rendbe tennem, hiszen alapvető szabály volt, hogy egy haditudósító semmilyen körülmények között nem jelenhetem meg ápolatlanul, pláne nem egy ilyen magas rangú tiszt kíséretében. Ezen utam során készítettem el életem első légifelvételét is egy Storchból.
– Milyen volt haditudósítónak lenni?
– Kalandos, izgalmas és veszélyes is. Számtalan alkalommal készítetem anyagot aknaesőben az első vonalban alig ötven méterre az ellenség állásaitól. Többször kerültem olyan helyzete, amikor csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy épp bőrrel megúsztam a dolgot. de sok kalandos utazásban is volt részem. Például 1944 nyarának végén, egy oldalkocsis motorkerékpárral indultunk el Máramarosszigetről Királyházára anyagot felvenni. A kijelölt alakulat azonban az időközben a magyar közigazgatás alá vont Aradra vonult, így mi is odamentünk. Ott elvégeztük a munkát, majd futár híján felhoztuk Budapestre. Miután leadtuk az anyagot azonnal visszaküldtek bennünket Aradra, hogy készítsünk ott riportot. Azonban éppen csak megérkeztünk és lefényképeztem az égő várost az előretörő orosz csapatok elől ismét Máramarosszigetre kellett menni. Mindez pár nap alatt történt, eközben harminckétszer kaptunk defektet.
– Mivel különböztették meg a haditudósítókat a többi katonától?
– Elsősorban állományjelzővel, amit a köpenyünk karján, illetve a zubbonyunkon viseltünk. Emellett azonban mindannyiunknak volt egy műanyag lapra készített magyar és német nyelvű, mindkét vezérkar által lepecsételt fényképes igazolványa, amivel bárhova bármikor el- és belehetett menni, még a németeknél is.
– Volt tekintélye ennek az igazolványnak?
– Volt, mégpedig nem is akármilyen. Például 1944. szeptemberében éppen Nagytétényben voltam, amikor láttam, hogy az egyik Csepelt bombázó amerikai gépet eltalálták, s lezuhant. Szóltam a motorvezetőmnek, hogy azonnal vigyen ki Csepelre. Mire odaértünk a csendőrök és rendőrök a területet már lezárták, még a környékre sem engedtek senkit. Engem is el akartak küldeni, de amikor megmutattam az igazolványomat készségesen odaengedtek a géphez, ahol csináltam is egy fényképsorozatot a roncsokról és a közöttük heverő halottakról.
– Az arcvonalban, kaptak kísérőt, vagy személyi biztosítót?
– Nem mindenütt önállóan tevékenykedhetünk. Csupán egy alkalommal rendeltek ki mellénk kísérőnek, egy tábori csendőr, amikor a Hunyadi-vonalat fényképeztük és filmeztük. Őt is csak azért, hogy mindent megmutasson, illetve az újságírónak elmagyarázza a dolgokat.
– Milyen volt az elhelyezésük, illetve az ellátásuk?
– Mint külön egységnek nekünk mindenütt saját bázisunk volt, ahol nagyon keveset tartózkodtunk, mert az volt a feladatunk, hogy minél több anyagot készítsünk. Az ellátásunk ugyanolyan volt mint a többi katonáé. Bevetésre mindig feltöltött járműtankkal indultunk és vittünk magunkkal egy-két napra elegendő hideg élelmet, ha az, vagy a benzin elfogyott a felkeresett alakulat gondoskodott rólunk.
– Ki határozta meg, hogy hová kell menni anyagot felvenni?
– Azt mindig a parancsnokságon döntötték el, s a reggeli eligazításon közölték velünk. A bevetések során az egész frontvonalon szabadon mozoghattunk. Ha azt a munkát elvégeztem, amire kiküldtek, akármerre mehettem anyagot gyűjteni. Volt olyan nap, hogy az események folytán két frontot is meglátogattam. Senki nem ellenőrizte merre járok, vagy jogos volt-e az utam. Ha viszont a bázison tartózkodtunk ott kemény fegyelem volt, még a fogászatra is kilépési engedély kellett, amin pontosan feltüntették mikortól meddig lehetek távol.
– Azt meghatározták, hogy milyen jellegű képet készítsen?
– Ilyen megkötés soha nem volt. Mindenki magam dönthette el, hogy mit vesz filmre, vagy fényképez le, s hogy annak milyen hangulati elemei vannak. Nem követelték meg, hogy propaganda képeket készítsünk, inkább reális haditudósítást vártak tőlünk.
– Hányan alkottak egy bevetési csoportot?
– Általában hárman mentünk bevetésre egy fotós, egy újságíró és egy filmoperatőr. Elvétve mozogtunk csak együtt a hangvágókkal, akik a beszédes riportokat készítettek. Nekik külön kocsijuk volt, ami a speciális hangrögzítő felszerelésüket szállította. Akkor még nem volt magnetofon, így a mikrofonba mondott szöveget viaszlemezre vitték fel egy vágóberendezéssel. Innem eredt a hangvágó elnevezés.
– Milyen eszközökkel dolgoztak?
– Fotográfus felszerelésünk mai szemmel nézve meglehetősen szerény volt. Az egész csupán egy rögzített objektíves Leicaból és a bevetés előtt felvételezett filmkészletből állt. Így a jó kép érdekében a tapasztalati érték alapján beállított géppel mindig megfelelően meg kellett közelíteni a témát. Vaku hiányában gyenge fényviszonyok között csak nagy szerencsével lehetett jó felvételt készíteni.
– Mivel mozogtak a fronton?
– Az egységünk saját személyautó és oldalkocsis motorkerékpár parkkal rendelkezett. Nekünk nem kellett vezetni, mert minden járműnek meg volt a maga vezetője. Legtöbbször Chewrolete autóval utaztunk a csapatokhoz. Mikor a kijelölt alakulatot elértük ott átszálltunk az általuk használt harcjárműre, vagy gyalogoltunk velük. De a feladat függvényében közlekedtünk oldalkocsis motorkerékpárral is.
– Úgy tudom a Haditudósító Század negatívjai a háború végén megsemmisültek. Önnek hogyan sikerült ennyi értékes képanyagot megmenteni?
– Az igazi harctéri felvételeket hivatalos anyagra készítettem, mert az volt az elsőrendű feladatom. Az, hogy nekem ennyi plusz képem készülhetett azt a filmes barátaimnak köszönhetem. A hivatalos anyaggal pontosan el kellett számolni, ahány tekercs filmet felvetem bevetés előtt, annyit is kellett leadnom. A filmes kollégák viszont bádog dobozba csomagolva, hatvan méteres tekercsekben kapták a filmet, ami méretre pontosan illett a fényképezőgépbe. Mindig megengedték, hogy levágjak egy-egy darabot a számukra kiadott filmszalag még exponálatlan végéből. Csak egyszer jártam így pórul, amikor két doboz végéből levágtam hat tekercs filmet, amire már ráfilmeztek.
Az így szerzett és leexponált filmeket aztán az egységünknél működő, főként protokoll képek előállítására szolgáló, tábori laboratóriumban dolgoztam ki, s amikor szabadságra jöttem hazahoztam azokat. Itthon aztán a szekrény mélyén pihentek mindaddig, míg a körülmények megértek arra, hogy a nyilvánosság elé léphessek velük.
– És a hivatalos anyagra készített képeivel mi lett?
– Azt futárpostával Budapestre küldtük, s a központi laborban dolgozták ki. Hogy az erről készült képek megjelentek-e valahol, vagy sem, illetve milyen címmel, arról semmit sem tudok. Egy képsorozatomat is csak véletlenül láttam meg a Vöröskereszt lapjában 1944-ben, amikor szabadságon voltam itthon. Pár éve megpróbáltam a Széchenyi könyvtárban őrzött korabeli újságokban felkutatni a képeimet, de aztán rájöttem, hogy reménytelen vállalkozás, mert a haditudósítók képei a szerzők megjelölése nélkül jelentek meg.
– Hogyan élte meg a kiugrási kísérletet?
– Éppen egy étteremben ebédeltünk Szatmárnémetiben, amikor a rádióban elhangzott Horthy proklamációja. Elhatároztuk, hogy ebéd után azonnal indulunk Budapestre, mert vége a háborúnak. Amint az autónkkal robogtunk a főváros felé egyik helyiségben megálltunk egy rádiót hallgató csoportnál, hogy érdeklődjünk mi a helyzet, s akkor mondták, hogy Szálasiék átvették a hatalmat. Azonnal tudtuk, hogy ez nem sok jót jelent a számunkra. Nyíregyháza előtt három-négy kilométerrel szerencsénkre néhány civil megállította a kocsinkat és figyelmeztettek bennünket, hogy ne menjünk be a városba, mert a németek letartóztatják a magyar katonákat. Így aztán Kálósemjén felé kerülve jutottunk fel Budapestre, ahol közölték velünk, hogy nincs vége a háborúnak és mindent ugyanúgy kell csinálni mint eddig.
– Hogyan ért véget a háború az ön számára?
– 1945 húsvétján Mureknél parancsra elástuk maradék készleteinket és a visszavonuló csapatokkal átléptük az osztrák határt. Mivel előzőleg sikerült néhány tekercs filmet kikunyerálnon, én mindaddig tudtam fotózni – persze már csak a saját részemre – amíg a parancsnokom el nem vette a fényképezőgépemet „megőrzésre.” Ausztriában már nem működött a haditudósító szakszolgálat. Én például a Tábori Ujságot hordtam szét kerékpáron a csapatokhoz. A háború vége egy harcoktól érintetlenül maradt Grazhoz közeli faluban ért bennünket, ahol egy civil ruhákkal teli raktárban levettük az egyenruhát. Mikor hírét vettük a német kapitulációnak azonnal elindultunk hazafelé. Útközben az oroszok kétszer is feltartóztattak, de pár napos romeltakarító munka után elengedtek bennünket. Végül harminchat hónap frontszolgálattal a hátam mögött fagyás, sebesülés, fogság nélkül, tizenhat tekercs filmmel a hátizsákomban tértem haza, Budapestre.
– Később nem érték zaklatások haditudósító múltjáért?
– Érdekes módon ezért soha nem esett bántódásom, pedig minden önéletrajzomba beírtam. A háború után több helyen is dolgoztam, mielőtt végleges munkahelyemre, a Metro Beruházási Vállalathoz felvettek. Néhány évig még továbbszolgáló pénzügyes főtözsőrmester is voltam a Néphadseregben, de a múltamat soha senki nem firtatta.
– Járt azóta az egykori hadműveleti területen?
– Igen, két évvel ezelőtt Ukrajnában. 1944 őszén éppen egy Jeremcse nevű ukrán községben tartózkodtam, amikor a németek felrobbantották a vasúti viaduktot, az állomásépületet, s felszaggatták a síneket. Erről csináltam egy képsorozatot, amelyből néhány darab szerepelt a szentendrei kiállításomon. Ott hívtak meg Jeremcsére. Indulás előtt összeállítottam egy ajándék albumot a régi felvételeimből, amit a település polgármester-helyettesének adtam át. Mikor megnézte a felvételeket könnyeivel küszködve vallotta be: nem is gondolta, hogy van valahol nagyvilágban egy olyan ember, aki több mint ötven évvel ezelőtt megörökítette a pusztítást.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
