Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Magyarország első állandó kőhídja, a Pestet Budával összekötő Lánchíd, még csak épülőfélben volt, mégis majdnem a hadmozdulatok, illetve az értelmetlen bosszú áldozatává vált.

A Lánchíd megsemmisítésének gondolata többször is megfordult a szabadságharc során szorult helyzetbe került katonai vezetők fejében. Először 1849 áprilisában a Pestről kivonuló Welden tábornok fenyegetőzött a híd elpusztításával, majd az ostromzár alá vont budai vár parancsnoka, Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy jelentette ki május elején, hogy ha a szükség úgy hozza, a saját kezével röpíti levegőbe a Lánchidat.

A fenyegetés hírére Görgey Artúr Buda ostromának kezdetén egy hadifogoly császári tisztet küldött Hentzihez, akivel megüzente: „Ha pedig ön az úgynevezett Budavárnak végsőkig való megvédésével összekötendi a Lánchíd megrontását vagy Pestnek bombázását, honnét ön megegyezésünk folytán megtámadástól egyáltalán nem tarthat… a vár bekövetkezett megvétele után az egész várőrség kardra fog hányatni.”

Clark Ádám, a Lánchíd tervezője Hentzi tábornok fenyegetését hallva elhatározta, hogy megakadályozza műve elpusztítását. A mérnök tudta, hogy a híd legsebezhetőbb pontja mindkét parton az a két-két mély üreg, amelyekben a láncok végződnek. Ezekben egy robbanás megsemmisítheti a hidat, ezért Clark úgy döntött: hozzáférhetetlenné teszi a lánckamrákat, mégpedig úgy, hogy a híd egyik építési hibáját használja ki, az üregekben ugyanis állandóan szivárgott a talajvíz, amit rendszeresen ki kellett szivattyúzni. A mérnök hogy a lánckamrák megteljenek vízzel, leállíttatta a szivattyúkat, a vízkiemelőket működtető gőzgépeket pedig megrongálta, majd hazament budai lakásába és lefeküdt.

Hentzi vezérőrnagy képzett műszaki tisztként jól tudta, hogy a lánckamrák felrobbantásával lehet a hídban a legnagyobb kárt tenni, így amikor hírét vette, hogy azokban magasan áll a talajvíz, azonnal futárt küldött Clarkhoz, hogy menjen, és szárítsa ki az üregeket. A mérnök azonban betegnek tetette magát, és megüzente, hogy jártányi ereje sincs. Később, amikor Clark számításai szerint a lánckamrákban már annyi víz gyűlt össze, hogy oda nem lehetett robbanóanyagot elhelyezni, a mérnök felkereste a várparancsnokot. Le akarta beszélni Hentzit a Lánchíd megrongálásáról, ezért azt tanácsolta neki, hogy tegye járhatatlanná a műtárgyat, mégpedig úgy, hogy a budai hídfőtől az első mederpillérig bontassa szét az ideiglenes útpályát. A tábornok ezt meg is tette, ugyanakkor azt a dunai hajót, amelyen a Lánchíd tartalék tartóvasai voltak, a soroksári Duna részre küldte, és ott elsüllyesztette.

Hiába igyekezett a mérnök Hentzit eltéríteni szándékától, a tábornok rögeszmésen ragaszkodott hozzá, hogy Buda ostromának végóráiban felrobbantja a hidat. Miután Hentzi látta, hogy a honvédsereg már a döntő rohamra készül, május 20-án délután nekilátott terve megvalósításához. Erről Clark Ádám a Lánchíd-társaság titkárához írt jelentésében így számolt be: „A szétbontás után a vezérőrnagy úr mintegy tizenkét ölnyire a budai hídfőtől gerendaaljzaton négy, puskaporral teli ládát (más források szerint tizenkét–tizennégy középnagyságú lőporos hordót) rakatott a csupasz öntöttvas kereszttartókra, hogy szükség esetén az útpálya vázát felrobbanthassa, a gerendaaljzatból keskeny deszkapalló vezetett ki, s e pallón húzódott a parti pillérig a gyújtócső.” A híd jobb oldali vámházától induló gyújtócső lazán egymáshoz csatlakoztatott, deszkából összeszegelt, V keresztmetszetű csatorna volt, amibe Hentzi puskaport szóratott a robbanóanyag távgyújtásához.

Miután május 21-én a várba betörő honvédek rohamának a császári katonák már nem tudtak ellenállni, és védők élére állt Hentzi vezérőrnagy is elesett, a vízművet védelmező Allnoch von Edelstadt ezredes – a várparancsnoknak tett ígéretéhez híven – megkísérelte a híd felrobbantását.

Előbb egyik katonáját küldte le a vámházhoz, hogy gyújtsa meg a lőport, ő pedig a mai vársikló közelében lévő falszakaszon várta a robbanást. Miután nem történt semmi, és már a honvédek is megjelentek a bástyán, Alloch lerohant a hídhoz. A vámházhoz érve látta, hogy onnan nem lehet robbantani, mert a gyújtócsatorna alig egy deszkányira a ládáktól, a kőoroszlán közelében szétcsúszott. Az ezredes odament, kivette a szájából égő szivarját, és beledobta a tűzcsatornába. Iszonyatos robbanás rázta meg a környéket, a detonáció Allochot darabokra tépte, de a híd egyben maradt.

Clark a robbantás után azonnal a budai hídfőhöz sietett. A látottakról így számolt be a Lánchíd-társaság titkárának: „Midőn a helyszínre értem a robbanás után, amelyet a pesti partról néztem, a négy főláncot teljesen sértetlennek találtam; az útpálya azonban a merevítő tartókkal és a függővasakkal együtt mintegy 10 öl hosszban teljesen meg volt semmisítve; és a  későbbi, gondosabb vizsgálatokból kiderült, hogy részint a robbanás heves rázkódásától, részint az útpálya lebontása okozta egyensúlyzavartól nemcsak a budai hídfő és mederpillére között, hanem a két középső mederpillér között levő egész váz és merevítőszerkezet is félregörbült és megrongálódott.”

A robbanás után Görgey is megjelent a helyszínen, és megparancsolta, hogy haladéktalanul tegyék alkalmassá a hidat a csapatok átszállítására. A műtárgyat az építőudvaron tárolt tartalék alkatrészek felhasználásával négy-öt nap alatt hozták rendbe.

A Lánchidat az ostrom alatt több lövés is érte. A legsúlyosabb kárt egy, a Gellért-hegyről kilőtt, célt tévesztett 24 fontos ágyúgolyó okozta, ami a budai mederpillér feletti láncrészt rongálta meg.

Az ostromot követően csak rövid ideig folytatódhatott a híd építése, mert a romló hadi helyzet miatt ismét ideiglenes útburkolattal látták el, hogy a császári erők által a Dunántúlról kiszorított honvédcsapatok átkelhessenek rajta. Hogy az ellenség ne követhesse a magyar sereget, Dembinszky Henrik fel akarta égetni a hidat, de Clark Ádám lebeszélte tervéről. A mérnök a honvédtábornoknak azt javasolta, hogy bontassa le egy nagyobb darabon a kereszttartókat és az útpályát, így a híd négy-öt napig járhatatlan lesz, ennél több időt pedig úgy sem nyerhet, mert az ellenség ennél rövidebb idő alatt képes hajóhidat építeni.

A Lánchíd építése csak a szabadságharc leverése után fejeződött be, a neves műtárgyat 1849. november 20-án adták át a forgalomnak.