Több mint ötven évvel ezelőtt alakította ki Mihail Kalasnyikov és tervezőcsoportja azt a fegyverformát és szerkezetet, amelynek változataiból minden valószínűség szerint eddig a legtöbbet állítottak elő a világon. Az AK–47 típusnevet viselő, szélsőséges körülmények között is megbízhatóan működő fegyver 1951-ben lépett a szovjet haderő szolgálatába. A napjainkra legendássá vált gépkarabély első jelentősebb harci alkalmazásra 1956 novemberének elején Magyarországon került sor. A rohampuska különböző néven felbukkanó változatait a földkerekség számos országában gyártották és számos nemzet haderejében rendszeresítették.  

A második világháború végén színre lépett német gyártmányú MP 44 Sturmgewehr (rohampuska) megjelenése nagy hatással volt a lövészfegyverek fejlődésére. A Hitlertől származó elnevezés nem csupán nevet adott egy új fegyvertípusnak, hanem annak formáját is meghatározta. A Sturmgewehr-t megvizsgáló szovjet fegyverszakértők hamar felismerték ezen fegyverfajta előnyei. Ezért a szovjet katonai vezetők egy olyan gyalogsági alapfegyver megalkotására nyújtották be igényüket, amelyik a pisztolytölténynél erősebb, ám a puskalőszernél kisebb lövedéket használ, nagyobb távolságra és pontosabban lő, mint a háború alatt alkalmazott géppisztolyok, ugyanakkor képes célzott egyes és sorozatlövések leadására is.

Úgy hírlik az MP 44-es rohampuska adta az ötletet Mihail Tyimofejevics Kalasnyikovnak a róla elnevezett gyalogsági alapfegyver megalkotására, melyben a szovjet konstruktőrökön kívül valószínűleg  hadifogoly német tervezők is segítettek neki.

Az erőfeszítések eredményeképpen 1948 körül született meg az egyszerű felépítésű, de minden szempontból kitűnő fegyvernek bizonyult AK–47-es (Automata Kalasnyikov) típusjelű gépkarabély. Hogy a tervezők minél strapabíróbb tűzfegyvert alkossanak a kísérleti példányokat speciális nyúzópróbáknak vetették alá. Így  például magasról betonra ejtés, vízbe merítés, porral behintették, majd hűtve és melegítve is tesztelték. Ezen vizsgálatok tapasztalatainak köszönhető, hogy az elmúlt fél évszázad helyi háborúiban és konfliktusaiban az AK–47-es más társaival szemben mindig megbízhatóan működött. Képes megbirkózni még a lőfegyver legnagyobb ellenségének számító sűrű porral is. Igaz ilyen körülmények között kissé döcögve és lelassulva, de kilövi a tárjában lévő töltényt.

A furatkrómozott csövű, könnyen kezelhető és tisztítható, szuronnyal is felszerelhető  gépkarabély első szériáit kiváló minőségű, speciális acélból készítették, ami jelentősen megnövelte előállítási költségeit. Azonban a kitűnő és szépen kidolgozott  fegyver értékéből sokat levont, hogy az akkori szovjet gyakorlatnak megfelelően az ágyazatot gyenge minőségű faanyagból készítették.

AZ AK–47-es szerkezetét a lövéskor keletkező csőből elvezetett lőporgáz működteti. A fegyvercsőből egy furaton keresztül  a cső fölé elhelyezett hengerbe vezetett gáz a gázdugattyú segítségével hátsó helyzetbe löki a  forgó zárfejet tartalmazó zárszerkezetet, melyet megfelelő késleltetéssel a hátramozgás során megfeszült helyretoló rúgó állít vissza eredeti helyzetébe.

Az AK–47-es megalkotásakor könnyű fegyvernek számított. Ennek ellenére súlya éppen elég ahhoz, hogy sorozatlövés leadásakor körülbelül 300 méterig jelentősebb beremegés nélkül lehessen vele pontosan és hatásosan tüzelni.

Az AK–47-es modellért Kalasnyikov 1949-ben Sztálin-díjat, majd a későbbi változatokért Lenin-díjat kapott, és kétszer elnyerte a Szocialista Munka Hőse címet is.

AK–47-es gépkarabély

Hossza: 880 mm

Tömeg: 4,3 kg

Csőhossz: 415 mm

Űrméret: 7, 62 mm

Huzagolás: 4 huzag, jobbos emelkedéssel

Rendszere: gázdugattyús

Adagolás: 30 lőszeres tár

Tűzgyorsaság: 600 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 717 m/s

Irányzék 800 m-ig

 Típusváltozatai

Az első nagy változtatásra 1959-ben került sor, amikor tervezők kialakították az 1961-ben rendszeresített AKM kódjelű gépkarabélyt. A fegyver harcászati és műszaki jellemzői tulajdonképpen megegyeznek az alaptípuséval, csupán a gyártástechnológiát korszerűsítették.  Ekkortól ugyanis az egyetlen fémdarabból forgácsolással előállított fegyvert részben acéllemezből hajtogatott típus váltotta fel. Ez a megoldás súlycsökkenéssel járt és lényegesen olcsóbbá tette a sorozatgyárthatást.

Az AKM-nek a palástját sajtolt acéllemezből, míg a cső és a tusával érintkező részeket forgácsolással állították elő. A sorozatlövés szórásképének javítása érdekében pedig a fegyver elsütőszerkezetébe kakaskésleltetőt szereltek. A gépkarabélyra csatlakoztatható többfunkciós szuronyt nem csak közelharcra lehet alkalmazni, hanem tokjával ollóként, vezetékek elvágására, fa és fém fűrészelésre is alkalmas.

A gépkarabély szovjet csapatoknál történő rendszeresítését követően hamarosan megjelent annak AKMS jelzésű deszant változat is, amelyet tervezői a fegyver alá behajtható, fém válltámasszal láttak el. A kisméretűre összecsukható fegyver jellemzői mindenben megegyeznek az alaptípuséval. Behajtott válltámasza nem befolyásolja az eszköz tűzkészségét és harci alkalmazhatóságát. Az AK–47 behajtható válltámaszú változata, ugyanúgy mint az alaptípus alkalmas egyes és sorozat lövések leadására. Körülbelül 400 méterig ugyanolyan jól lehet vele lőni, mint a hagyományos ismétlőpuskával. A fegyver igazi nagy előnye masszív kialakításában és egyszerű felépítésében rejlik. Egyszerűségénél fogva a tűzfegyverek kezelésében járatlan személy is gyorsan elsajátíthatja használatát és karbantartását. Így aztán nem csoda, hogy a légideszantcsapatoknak szánt kis méretű és könnyen elrejthető tűzfegyver hamar a gerillák, terroristák és illegális szervezetek kedvelt eszközévé vált.

A vietnami háború időszaka jelentős módosítást hozott az AK–47 életében. A fa markolatot és tust, illetve az addig fémekből készült tárat műanyagból kezdték gyártani. Amikor pedig az amerikai fegyverfejlesztők piacra dobták kis kaliberű lövedékkel működő gépkarabélyukat Kalasnyikovék is elkészítették 1974-ben a maguk 5,45 milliméteres lőszert igénylő AK–74 jelzésű változatát, amely 1977-ben lépett szolgálatba. A fegyvernek készült egy visszahajtható válltámaszú változata is, amit AKS–74-nek neveznek. Ezt a típust a nagyközönség először az 1974-es Vörös téri díszszemlén láthatta. A fegyver kétfuratú csőszájféket kapott, ami kissé megnöveli a hosszát. Ennél a típusnál a hagyományos fémtárat sima műanyag tölténytár váltotta fel.

A rohampuska kiváló fegyvernek bizonyult az afganisztáni harcokban. Az ott szerzett tapasztalatok alapján fejlesztették ki a szovjet konstruktőrök a cső alá szerelt gránátvetővel ellátott változatot, s itt próbálták ki a tűzfegyver egyik visszahajtható válltámaszú típusát is, amely az AKS–74U nevet viselte.

Állítólag Kalasnyikov személyes közreműködésével alakították ki az orosz konstruktőrök a kilencvenes évek közepén a fegyver úgynevezett bull-pup (bulldogkölyök) változatát. Ennél típusnál a tölténytárat a fegyvertusba helyezték, ami többek között jelentős méretcsökkenést eredményezett.

Az AK–47 rendszeresítését követően a szovjet katonai vezetés megrendelte a Kalasnyikov tervezőcsoporttól a konstruktőr nevével fémjelzett fegyvercsalád nehezebb változatát is, amely az RPK (Rucsnoj Pulemjot Kalasnyikova) típusnevet kapta. Az új  tűzfegyverrel kívánták felváltani az addig használatos RPD golyószórót.

A fegyver megjelenésében meglehetősen hasonlít az AK–47-es rohampuskához. A közepes energiájú 43 M töltény tüzelésére alkalmas golyószóró csöve hosszabb és nehezebb, mint a géppisztolyé és a fegyver tusa is más formájú. A cső elejét a konstruktőrök kétágú, behajtható villaállvánnyal  látták el, amely lehetővé teszi, hogy a lövész pontosan tudjon hosszú sorozatokat is leadni. A lábakat egy acéllemezkapoccsal lehet egymáshoz rögzíteni, s a cső alá behajtani.

A golyószóró gázdugattyús rendszerű, forgózár reteszelésű, önműködő fegyver, amely egyes és sorozatlövések leadására is alkalmas. A háromállású tűzváltókar az elsütőbillentyű fölött a fegyver jobb oldalán van elhelyezve. Felső helyzetében biztosítja a géppuskát, középső állásban sorozatot az alsóban pedig egyes lövések leadását teszi lehetővé.

A fegyverhez kétféle tárat szerkesztettek. Az egyik az alaptartozéknak számító 40 lőszert befogadó ívtár, míg a másik a 75 tölténnyel feltölthető csigatár. Az utóbbin egy nyúlvány van, amelyik pontosan beleillik az adagoló nyílásába. A fegyver használata során előnyt élvez az ívtár, mert a csigatár újratöltése nehéz és hosszadalmas. A csigatárat inkább csak akkor alkalmazzák, ha a feladat jellegéből adódóan maximális tüzet kell biztosítani.

A golyószórón nincs gázregulátor, ami ugyan egyszerűsíti a gyártást, de ennek következtében a tiszta állapotban levő fegyverből leadott lövések jelentős vibrációt okoznak. Az üzemeltetés közben lerakódó szennyeződéstől a vibráció csökken, a fegyver pedig némileg lelassul. A tűzgyorsaság csökkenés azonban nem olyan mértékű, ami észrevehetően befolyásolná a golyószóró alkalmazhatóságát.

A kissúlyú, könnyen kezelhető és rendkívül megbízható Kalasnyikov-féle golyószóró nagy előnye, hogy egyes alkatrészei az AK–47-el csereszabatosak. Így az RPK meghibásodása esetén egy kéznél lévő AK–47-ből kivett alkatrésszel gyorsan működőképes állapotba hozható a rajfegyver.

Rucsnoj Pulemjot Kalasnyikova (RPK)

Hossza: 1029 mm

Tömeg: 5 kg

Csőhossz: 592 mm

Űrméret: 7, 62 mm

Huzagolás: 4 huzag, jobbos emelkedéssel

Rendszere: gázdugattyús

Adagolás: 75 lőszer dobtárban, vagy 30 lőszeres tár

Hűtés: léghűtés

Tűzgyorsaság: 600 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 735 m/s

Irányzék 800 m-ig

Külföldi gyártású változatok

A több mint fél évszázados pályafutásra visszatekintő fegyvert, illetve annak változatait a Szovjetunión kívül licenc alapján az egykori európai szocialista országokban, illetve Dániában, Finnországban, Svédországban, Izraelben, Olaszországban, Egyiptomban és Kínában is gyártották.

A fegyvertípus egyik magyar előállítású változata az AKM–63 gépkarabély. A hazai gyártás előkészítése során határoztak az illetékesek arról, hogy a drága import keményfából készült ágyazatot és markolatot műanyaggal helyettesítsék. A műanyag alkalmazása néhány vonatkozásban szerkezeti módosításokat igényelt. A műanyag alkatrészekkel szerelt gépkarabély gyártási ideje és az előállítási költsége jelentősen csökkent. Az AKM-63 az eredeti AKM modelltől csak annyiban tér el, hogy nincs csőborítóhéja, az alsó ágy is lemezből készült, melyre mellső markolatot erősítettek.

A Kalasnyikov-féle gépkarabély Magyarországon gyártott másik, ma is a Magyar Honvédségnél és a Belügyminisztérium egyes szerveinél rendszerben lévő változata az AMD–65 típusjelet viselő fegyver. A tűzfegyvert az AKM–63-hoz képest rövidebb csővel és a hátsó tokfedélhez csatlakozó behajtható válltámasszal látták el. A csőtorkolat pedig csőszájféket kapott. Ennek köszönhetően csökkent a lövés közben fellépő hátralökő erőt, könnyebben lehet a fegyvert a célon tartani, illetve behajtott válltámasszal is jól célzott lövéseket lehet leadni. Az AMD–65-re húsz, illetve harminc töltény befogadására alkalmas tárat lehet csatlakoztatni.

Az AK–47 egyik legnagyobb példányszámban előállított és legszélesebb körben elterjedt mutációja a kínai az 56-os modell. A szovjettől valamivel gyengébb gyártási technológiával előállított fegyver a Type–56 gépkarabély szerkezetét tekintve az AK–47-nek a másolata. Az eredeti fegyvertől csupán abban tér el, hogy négyélű szuronya nem levehető, hanem a cső alól kihajtható. Ez nem szerencsés megoldás, ugyanis a szuronnyal vívott harc a korszerű hadviselésben háttérbe szorult, annak levehető változatát a  katona egy csomó egyéb feladat megoldására is alkalmazhatja. A Type–56-ot vietnámi háború során széleskörben használták, de nagymennyiségben fordul elő Jemenben, a Közel-keleten  és egyes afrikai országok arzenáljában is. A kínai fegyvergyárakból 56-os modellen kívül nagy számban kerültek ki behajtható válltámaszú kalsnyikov-változatok is.

Az üzembiztos gépkarabélyt több mint ötven nemzet hadseregében rendszeresítették.