A Fairchild Republic A-10A Thunderbolt II, amelyet az iraki hadműveletek óta csak a Warthog (varacskos disznó) néven emlegetnek egyszerű kivitelű, erős felépítésű, könnyen repülhető csatagép. Jó tulajdonságai ellenére az amerikai katonai vezetés még a nyolcvanas évek végén korszerűtlen típusnak minősítette, s kiselejtezésre ítélte. Kérdéses státusza ellenére varacskos disznó mégis az első amerikai gépek között szerepelt, amelyik kész és képes volt hídfőt foglalni Szaúd-Arábiában az Öböl-háború kezdetén. Amikor pedig elindultak a Skad-rakéták a konfliktus legfontosabb küldetéseit hajtotta végre, s pillanatok alatt a legnépszerűbb repülőgép lett.

A vietnámi háború során az A-1 Skyraider repülőgéppel szerzett tapasztalatok alapján az Egyesült Államok katonai vezetése pályázatot írt ki egy egyszerű, de erős szerkezetű támadó repülőgépre, amely korlátozás nélkül alkalmazható bármilyen terep- és időjárási viszonyok között.

Ugyanakkor a gép olyan kétáramú gázturbinákkal rendelkezzen, amelyek égésgázainak hőkisugárzása minden eddig hajtómű típusnál alacsonyabb legyen, hogy minél kisebb célpontot nyújtson az infravörös rakétáknak.

Az amerikai légierő A–X típusjelű kísérleti repülőgépére kiírt tervpályázata a Fairchild Industries A-10A-ja  és a Northrop Aircraft A-9A-ja között dőlt el, mégpedig úgy, hogy mindkét cég gépéből két-két prototípust építetek. Az összehasonlító vizsgálatok 1972 májusában kezdődtek meg az Edwards légitámaszponton. A próbák befejeztével a bizottság 1973 januárjában úgy döntött, hogy a Fairchild Industries A–10A típusjelű repülőgépét találja alkalmasabbnak sorozatgyártásra.

A harcigépet 1974-ben állították rendszerbe. A típust 1984 februárjáig gyártották. Addig 713 darab A–10A Thunderbolt II került le a repülőgépgyár futószalagjáról.

A légijármű Európában 1978-ban mutatkozott be, amikor a 81. Harcászati Vadászrepülőgép Kötelék több mint száz A–10A-t kapott. Nem sokkal később ugyanezzel a típussal látták el az Alaszkai Légiparanccsnokságot, a Légi Nemzeti Gárdát és a tartalék egységeket is.


Jellemzői

A szárazföldi csapatok harcának támogatására kialakított groteszk külsejű A–10-est a Varsói Szerződés harckocsijainak megsemmisítésére építették. Ezt a feladatot azonban csak alacsonyan repülve, a légelhárítás tüzének fokozottan kitéve lehetett megoldani.  Ezért a csatarepülőgép szerkezeti kialakítói részben visszatértek a legendás B–17-es és P–47-es építési elveihez. Legfőbb céljuk az volt, hogy a rendkívüli pusztítóképességgel bíró gép még sok találat és súlyos sérülések esetén is képes legyen a levegőben maradni és hazavinni a pilótát.

Az elképzeléseknek megfelelően megépített egyszerű kivitelű, bármilyen körülmények között kiszolgálható, rendkívül erős sárkányszerkezetű gép maga is egy repülő tank. A pilótafülkéjét és a gép létfontosságú elemeit vastag páncélzat borítja. A katapult ülést például 38 milliméteres titánim bölcső veszi körbe, amely megvédi a pilótát még a nagyobb űrméretű a légvédelmi lövedékek közvetlen behatásától is.

A csatarepülőgép túlélőképességét sok egyéb mellett háromszoros hidraulika és kormányvezérlő szerkezet növeli. Ez azt jelenti, hogy a főhidraulika meghibásodása esetén, annak automatikusan a helyébe lép a második rendszer. Ha az is tönkremegy a pilótának még mindig van lehetősége arra, hogy a légijárművet kézzel irányítsa a mechanikus kábelcsigák segítségével.

A repülőgépnek egyedi külsőt kölcsönöz a vízszintes vezérsíkok végére épített dupla függőleges vezérsík. Ez az elrendezés, valamint a nagy alsószárny jó emelkedést és nagyszerű irányíthatóságot biztosít a gépnek még alacsony sebességnél is. Ugyanakkor a hajtómű által kibocsátott infravörös jelek árnyékolását is jól szolgálja.

A repülőgép meghajtását két darab General Electric TF34 típusú gázturbinás sugárhajtómű biztosítja. Az egymással csereszabatos hajtóműveket korábban a haditengerészet S-3 Viking típusú gépeinél alkalmazták. Az A–10-nél rendszeresített változatot azonban újfajta nikkelötvözetű lapátkoszorúval láttál el, így annak élettartam eléri a kétezer üzemórát.

A robosztus hajtóműveknek köszönhetően az A–10 kiválóan terhelhető. Több mint hétezerkétszáz kilogramm fegyverzetet is képes magával vinni. Igaz ilyen esetben nem tölthetők fel teljesen üzemanyag tartályai.

A tervezők az óriási hajtóműgondolákat a törzs hátsó részén kétoldalt, magasan a szárny és a farokfelület között helyezték el. Ez a megoldás rendkívül megnöveli a repülőgép alkalmazhatóságát és túlélőképességét. Ugyanis az egymástól függetlenül dolgozó turbinák valamelyikének sérülése, vagy elvesztése esetén a légijármű a másikkal még mindig képes repülni, s biztonságban hazavinni pilótáját. Ugyancsak a gép sajátos hajtómű-elrendezésének köszönhetően a varacskos disznó szükség esetén megfelelően előkészített leszállópálya hiányában is képes egy kellően hosszú, sík területen leszállni, mert a turbinák nem szippantják fel a köveket és szennyeződéseket.

Az A–10-es főfutógondolái a szárnyban nyertek elhelyezést, mégpedig úgy, hogy a kerék egyharmada kiáll abból. Ennek köszönhetően a gép a futóművezérlő-rendszerének sérülése esetén is viszonylag biztonságosan le tud szállni.

A tervezők a légijármű tüzelőanyag tartályait a törzsben, illetve a szárnyközépben helyezték el. A gép hatótávolsága póttartályok felszerelésével, illetve légi utántöltéssel növelhető meg.

Míg az amerikai légierő más típusú repülőgépein a legmodernebb elektronikus berendezések széles skáláját vonultatja fel, addig a mostohagyereknek számító A–10-es meglehetősen szerény felszereltségű. Ennek ellenére rendelkezik minden olyan berendezéssel, ami nélkülözhetetlen feladatai ellátásához. A gép fedélzeti eszközei között megtalálható a harcászati navigációs berendezés, a rádióiránymérő eszköz, a radar besugárzás jelző műszer, a fegyverek  célzókészülékei, a leszállító rendszer, illetve az AGM-65 MAVERICK rakéták televízió képernyője.

Minden valószínűség szerint az A–10-es hordozza a légi hadviselés történetének egyik legnagyobb űrméretű támadó fegyverét, a 30 milliméteres GAU-8/A Avenger Gatling típusú forgócsöves gépágyút. A rendkívül életképes fegyverrendszer három fő részből tevődik össze: a speciális lőszertároló szerkezetből, a felfüggesztő rendszerből és a kettőt összekötő vezérlő berendezésből. A teljesen feltöltött lőszer adagoló rendszerben 1174 darab lövedék fér el. A hétcsövű fegyver percenként 3900 lövés leadására képes. A gépágyú kemény uránium magvas lőszerei több mint három kilométer távolságból is áttörik az ellenséges járművek páncélzatát. Ez nagyobb távolság, mint ameddig a fegyver köré épített repülőgép pilótája ellát. A gépágyúhoz a feladattól függően PGU-13HEI, vagy PGU-14-es lőszert alkalmaznak. A PGU-14-es urániummagú lövedéket kifejezetten a harckocsik elleni harcra tervezték.

A repülőgép tizenegy külső felfüggesztési pontjára hagyományos, gyújtó, kazettás, lézer és opto-elektronikusan irányítható bombák csatlakoztathatók. Ugyancsak ide rögzíthetők az AGM-65 MAVERICK levegő-föld, AGM-65D infravörös irányításút és az AIM-9L SIDEWINDER legiharcrakéták. Felfüggeszthető továbbá a gépre SUU–23-as gépágyú, illetve felderítő és rádióelektronikai lefogó konténer is.

Korszerűsítés és típusváltozatok

A repülőgép korszerűsítési programja 1987-ben vette kezdetét. Ennek során a megkezdték a gépek HUD széles látószögű kijelzővel,  LANTIRN típusú éjszakai navigációs és támadó berendezéssel, infravörös és lézer érzékelőkkel, illetve terepkövető lokátorral való látták el. Azonban a program nem valósult meg, így a legtöbb légijárműben megmaradtak az eredeti felszerelések. A próbálkozás egyetlen eredménye a lézeres távolságmérő és célmegjelölő berendezések AAS-35 PAVE PENNY konténer kifejlesztése volt.

A gyártás során készült az  A–10A-nak kétszemélyes gyakorló-harci változata is, melyben a személyzet tagjai a  megnagyobbított pilótafülkében egymás mögött helyezkednek el.

Az 1980-as évek végén jelent meg a repülőgép OA–10A típusváltozata, amelyet előrevetett légiirányítói feladatok ellátására fejlesztettek ki.


Az öböl-háború hőse

Az A–10A-t  az Öböl-háború és a Délszláv-válság idején is bevetették. Rendszerbe állítása óta  gúnyolt lassúsága és szerény felszereltsége ellenére mindkét alkalommal bebizonyította, hogy egyes harci feladatok sikeres megoldására még mindig alkalmasabb mint modernebb, a cél fölött elviharzó, sok üzemanyagot fogyasztó társai.

Az Öböl-háború kezdetén az A–10-eseket a csupán néhány határmenti ellenséges radarállomás megsemmisítésére alkalmazták. Miután azonban Saddam Husszein bevetette Skad-rakétáit Izrael ellen a varacskos disznók szerepe drámaian felértékelődött. Félő volt ugyanis, hogy a zsidó állam légiereje más országok légterét megsértve vág vissza, ami az Irak ellenes koalíció létét fenyegette. A rendelkezésre álló légvédelmi rendszer viszont, csak bizonyos területek oltalmazását volt képes megbízhatóan ellátni. Így a szövetséges hadvezetés elhatározta, hogy az  A–10-eseket küldik a Skadok ellen. A vészterhes napokba a gép sokat viccelt lassúsága erénnyé vált. Míg a tőle harmincszor drágább pazarul felszerelt F–16-osok csak átlagosan negyedórát voltak képesek az ellenséges rakéták felkutatására fordítani, addig az komótosan mozgó, üzemanyag-takarékos varacskos disznók akár egy órán át is képes volt kismagasságban vadászni. Ha pedig valami belekerült a célkeresztjükbe, annak nem volt menekülése, mert minden egyes A–10-es tűzereje egy teljes F–16-os rajéval vetekszik.

Az A–10-esek nem rendelkeztek modern navigációs berendezésekkel, ezért az önálló célfelderítésre kiképzett pilótáik térképpel az ölükben repültek, s az alattuk elsuhanó utak, tereptárgyak azonosításával tájékozódtak.

A varacskos disznót tervezői nem látták el az éjszakai harchoz szükséges navigációs berendezésekkel. Hogy a repülőgép ezen hiányosságát kiküszöböljék, a leleményes A–10-es pilóták éjjeli portyázásuk során a szárnyakon elhelyezett MAVERICK rakéták infravörös kamerái által szolgáltatott képet figyelték a pilótafülkében elhelyezett kicsiny képernyőn. Az érzékeny berendezésnek köszönhetően a repülőgép-vezetők még a homokkal teljesen betakart páncélosok infrajelét, vagy a sivatagban mozgó magányos gépkocsit is kiválóan tudták érzékelni. Igaz olyan is előfordult, hogy jármű helyett csak egy azzal nagyon hasonló hőképet mutató szerencsétlen tevét lőttek ki.

Az összecsapások során a varacskos disznó bebizonyította, hogy az ellenséges célok felkutatásán és megsemmisítésén túl kiválóan alkalmazható a sivatagban bajbajutott katonák helikopteres légimentésénél biztosító és tűztámogató feladatokra is.

Az A–10-esek számos sikeres bevetés hajtottak végre az Öböl-háború során, azonban repülőgép nevéhez tragédiák is fűződnek. A harcok során ugyanis félelmetes fegyvereik tévedésből nem egyszer saját harcjárműveiket és bajtársaikat pusztították el.

A helyi háborúkban tanúsított kiváló képességei ellenére is úgy tűnik, hogy az amerikai katonai vezetés kiselejtezésre ítélte Thundrboltokat. Ezt a feltételezést támasztja alá az is, hogy napjainkban Egyesült Államok légirejénél már csak alig száz darab varacskos disznó áll szolgálatban, a többit baráti országokba exportálták.

Technikai adatok

Hossz: 13,03 m
Magasság: 4,41 m
Szárnyfesztávolság: 16,76 m
Szárnyfelület: 45,13 m2
Felszállótömeg: 20 504 kg
Legnagyobb sebesség: 720 km/h
Utazósebesség: 550 km/h
Felszállási úthossz (teljes terhelésnél): 1 370 m
Leszállási úthossz (terheléstől függően): 380–760 m
Hatósugár (terheléstől függően): 460–740 km

Hajtómű fajtája: Kétáramú gázturbinás sugárhajtómű
Hajtómű típusa: TF–34GE–100
Hajtómű száma: 2
Hajtómű teljesítménye darabonként: 40 KN
Személyzet: 1 fő