Az első világháború hadjáratai során több mint hétszázezer magyar katona esett az antant-hatalmak fogságába, akiknek egy részét az 1850 óta orosz kézen lévő Nyugat-Turkesztán területén működő fogolytáborokba irányították. A terméketlen, sziklás, hegyes, kietlen közép-ázsiai térségben raboskodó, szabadságra áhítozó katonák közül sokan megpróbálkoztak a szökéssel.

A turkesztáni főkormányzóság fogolytáboraiból mintegy nyolcvan magyar katona oldott kereket. Kozák üldözőiket lerázva délkeletnek vették az irányt, hogy a hatalmas hegyeken és a végtelen sivatagokon átverekedve magukat, Ázsia egyik legelzártabb részébe, Afganisztánba jussanak. A délkeletnek tartók többsége a nélkülözésekkel teli bolyongás végén az afgán fennhatóság alatt álló Andhoiba érkezett, ahonnan a hatóságok Kabulba kísérték őket.

A hazajutás reményében Afganisztánba szökött osztrák-magyar katonákkal kezdetben az afgán hatóságok igen szigorúan bántak. Közönséges rabként kezelték őket, élelmezésük rossz, szállásuk elhanyagolt volt. Helyzetükben csak azután állt be javulás, hogy 1915 nyarán a független Afganisztán fővárosában megjelentek – a német befolyás kiterjesztésére – a bajor származású Niedermayer kapitány vezette expedíciós erők. A német tiszt és Habib Ulláh emír között folyó tárgyalások nyomán Niedermayer átvehette a foglyok fölött a parancsnokságot. A szökevények szabad mozgást, jobb ellátást, ruhát, zsoldot, illetve az európai igényeknek megfelelő szállást kaptak. Niedermayer azt is elintézte, hogy az unalmukban egymással civódó foglyok a településen szakértelmüknek megfelelő munkához juthassanak.

Az expedíciós erők kabuli tartózkodásának időszakában a németek – az emír beleegyezésével – a kezükbe vették az afgán hadsereg szervezését, kiképzését, s ebbe bevonták az arra vállalkozó, megfelelő katonai ismeretekkel rendelkező magyar foglyokat is. Katonáink elsősorban az afgán gyalogosok, géppuskások, tüzérek kiképzésével foglakoztak, de voltak olyanok is, akik Kabul erődítési munkáinak irányításában vettek részt. Néhányan pedig az emír – korábban az angoloktól kapott – rádiótávíró-állomásának üzembe helyezésénél segédkeztek. A haderőnél foglalkoztatott szökevények rövid idő alatt olyan látványos eredményt értek el a szervezés és kiképzés terén, hogy az afgán trónörökös arra kérte őket: a németek távozása után is folytassák munkájukat.

Miután az angol és orosz csapatok szétverték a Perzsiában működő német expedíciós erőt, Hubib Ullah hátat fordított német tanácsadóinak; Niedermayer különítménye nem maradhatott tovább Kabulban. A németek távozása után a foglyok kérték szabadon bocsátásukat, amit az angoloktól tartó afgán hatóságok megtagadtak tőlük, azzal az indokkal, hogy Afganisztánnak, mint semleges államnak kötelessége a területére menekült idegen katonák internálása. 

A kialakult helyzet és az indokolatlanul durva bánásmód miatt egymást követték a szökési kísérletek, s ezeket az emír rendkívül szigorúan megbüntette. Az uralkodó az elfogott szökevényeket afgán módon verette vasra. Voltak olyanok, akik büntetésből egy évig hordták a láncokkal egymáshoz kapcsolt nyak-, kéz- és lábbilincset.

A központi hatalmak katonai összeomlása, illetve a Hubib Ullah emír meggyilkolását követő trónviszály elcsitultával a Kabulban őrzött foglyokat 1919. április 22-én, szigorú rendszabályok bevezetése mellett, lóháton, erős katonai fedezettel útba indították az indiai határ felé. A menetoszlop nyolcnapos lovaglás után érte el az afgán–indiai határt, ahol az angolok átvették a foglyokat, majd az ahmednagari táborba kísérték őket. Az angol király „vendégszeretetét” élvező osztrák-magyar katonáknak még jó ideig kellett várakozniuk Indiában, hogy a hazaszállításukhoz szükséges kérvényezési, adminisztrációs és pénzügyi eljárás után végre felszállhassanak egy Európába induló hajóra, s visszanyerjék várva-várt szabadságukat.