|
Korea
Amikor a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón a Szövetségesek és Japán aláírták a fegyverszüneti egyezményt, McArthur tábornok rövid beszédet mondott. Ebben reményét fejezte ki, hogy egy jobb világ veszi kezdetét, amely elhozza a békét és szabadságot minden embernek. De nem ez történt.
1950. június 25-én a hajnali órákban a második világháborús fegyvereket és harceljárásokat alkalmazó, számbeli fölényben lévő észak-koreai csapatok betörtek Dél-Koreába, s kezdetét vette a kegyetlen koreai-háború.
A támadást a Biztonsági Tanács agressziónak minősítette, s úgy határozott, hogy az Egyesült Államok vezetésével ENSZ-csapatokat küld a térségbe a béke helyreállítására.
A két világrendszer hatékony támogatást nyújtott a szembenállóknak. Internacionalista segítségnyújtás keretében a szocialista országok közül Bulgária, Csehszlovákia, Kína, Lengyelország, Románia, a Szovjetunió, s Magyarország is küldött a félsziget északi részébe többek között kórházvonatot és orvos-egészségügyi csoportokat.
A háború kirobbanását követően a magyar politikai vezetés azonnal elhatározta, hogy a keleti tömb országai közül elsőként orvos-egészségügyi csoportot és kórházfelszerelést küld Phenjan megsegítésére. Az „Rákosi Mátyás” hadikórház személyzetének kiválogatását, felszereléseinek összeállítását, illetve az egészségi anyagok folyamatos utánpótlását az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe utalták.
1950 nyara és 1957 tavasza között összesen nyolc, a fegyverszünet megkötéséig négy, többségében sebészorvosokból és műtőasszisztensekből álló különítményt küldtek ki. Hét éven át az egészségügyi felszerelés utánpótlását vasúton biztosították, Magyarországról. A háború során a szállítást és az anyagok decentralizált raktározását mindvégig az oroszul és németül jól beszélő, de a kínai és koreai nyelvet is gyorsan elsajátító Heltai Tibor végezte.
Az első tizenkilenc fő zöme 1950. július 20-án indult el repülőgéppel, Ferihegyről. A világháborús frontsebész, dr. Diner Ottó orvos ezredest vezette csoportot Nagy Imre búcsúztatta a légikikötőben. A többiek nem sokkal később Heltai kórházfelszerelést szállító vonatával követték őket.
A hét sebészből, egy belgyógyászból, egy röntgen-technikusból, három műtősnőből és három műtősből álló csoport július 29-én érkezett Phenjanba. Fogadásukat követően tovább utaztak a fővárostól mintegy 25 kilométerre lévő Csunghvába, ahol a kisváros melletti völgyet jelölték ki a magyar tábori kórház számára. A közös szemrevételezés után augusztus 1-én kezdődött meg az egészségügyi létesítmény telepítése. Eredeti elképzelések szerint a Koreában érkezett maroknyi magyarnak egy 200 ágyas egészségügyi intézmény betegeiről kellet volna gondoskodniuk. Azonban már az első települési helyükön a szükségletekhez igazodva egy 450 férőhelyes kórházat rendeztek be. Az intézmény magját egy korábban japán laktanyául szolgált egyemeletes kőépült, illetve két korábban iskolaként funkcionáló fabarakk alkotta.
Már az első napokban kiderült, hogy az illetékesek nem túl szerencsés helyet választottak a tábori kórház számára, hiszen az épületek alig 100 méterre voltak a vasútállomástól, a völgy három-négy kilométerre lévő végén pedig egy alagút kezdődött, ami szinte vonzotta az amerikai bombázógépeket.
A tábori kiürítő jellegű kórház számára kijelölt, elhanyagolt területen a körülmények rendkívül mostohák voltak. Mindenkinek tevőlegesen be kellett kapcsolódni a munkába, hogy épületeket és azok környékét kórházi célokra alkalmassá tegyék. Nem voltak óvóhelyek sem, így a védőárkok és bunkerek építésébe is be kellet kapcsolódniuk a magyar egészségügyieknek.
A települési helyen nem volt megfelelő vízlelőhely, ezért a kórház vízszükségleteinek biztosítására a vizet földbeásott agyag amforákba gyűjtötték és tárolták. A villanyszolgáltatás pedig mindaddig akadozott, míg a magyar egészségügyiek koreai segítőikkel közösen ki nem javították, a meghibásodott elektromos rendszert.
A magyar orvosok a szervezőmunka során Petrovszkij professzor módszereit igyekeztek alkalmazni. A szovjet orvos tanításainak megfelelően tevékenységüket három fő feladata: a gyógyítás, a továbbképzés és a dokumentálás köré csoportosították.
A négy osztályból álló kórházat „A” és „B” korpuszra osztották. Az „A” korpusz volt az alapkórház, itt feküdtek az állandó megfigyelést, kezelést, műtétet igénylő betegek. A „B” korpusz volt a másik kórház, ahol a gipszelteket, hosszabb idő múlva műtétet igénylőket, és a lábadozókat helyezték el. Itt a fő hangsúlyt a betegek utókezelésére, tornáztatására fektették. A kórház első és második osztálya két hosszú fabarakkokban helyezték el. A hármadik és négyedik osztály pedig a kőépület földszintjén és emeletén működött. Az egyes osztályon volt a műtőblokk, amelyik szeptikus és aszeptikus műtőből, előkészítőből, gipszelőből, röntgen laboratóriumból, sokk és transzfúziós szobából, sterilizáló helyiségek, illetve a felvételi kórteremből állt. Ezek szomszédságában volt az operáltak szobája, a fizikoterápia és a kézi raktár. A kettes osztályon belgyógyászati vizsgáló és laboratórium, míg a kőépület földszintjén, a hármas osztályon egy röntgengép üzemelt.
Az első osztályon a comb, a másodikon a lábszár, a harmadikon a mellkas, has, lábfej, a negyediken a felső végtag sérültek feküdtek. Minden osztályt magyar sebészorvos vezetett. Nekik fejenként 100-120 betegről kellett gondoskodniuk. Ők irányították a melléjük beosztott koreai medikusokat, fiatal felcsereket és orvosokat, illetve a diáklányokból verbuvált ápolónőket és műtőasszisztenseket.
A betegek általában éjszaka érkeztek a kórházba vonaton, vagy teherautón. Többségük repülőgépről ledobott bombától sérült meg. A romló hadi helyzet okozta szállítási nehézségek miatt gyakran előfordult, hogy a sebesültek egy része csak több hetes késéssel kerülhetett kórházba. Így a magyar sebészeknek nem csak a bombaszilánk okozta friss sérüléseket kellett ellátni, hanem a rosszul kezelt sebeket, ficamokat, töréseket, gennyes lágyrészi és csontgyulladásokat is. Ráadásul a kórházba szállítottak több mint a harminc százaléka maláriás volt.
A gyógyító intézet területén külön faépületben helyezték el a borbélyműhelyt, a fürdetőt és a betegosztályozót. A sérültek csak ezeken áthaladva, tisztán új kötéssel ellátva kerültek az elosztóba, ahol az ügyeletes orvos végezte a fertőző betegek kiszűrését és a profilírozott betegfelvételt. A sebesültek osztályozott elhelyezése a nyelvi nehézségek ellenére áttekinthetőbbé tette a betegellátást, ugyanakkor megkönnyítette a típusos kezelést az orvosok, de különösen a kevés gyakorlattal rendelkező ápolószemélyzet számára. A magyarok minden kórházba került személyről külön kórlapot vezettek, melyet tolmács segítségével töltöttek ki.
Az intézményben kedden, csütörtökön és szombaton osztályos munka folyt. A műtétekre hétfőn szerdán és pénteken került sor. Az operáció előtti napon a betegeket a műtővel szemben lévő 15 ágyas kórteremben helyezték el, ahol a legképzettebb nővérek végezték a szükséges műtéti előkészítést. Az operációk fél nyolckor kezdődtek. A kórházban bevett gyakorlat volt, hogy minden osztályos orvosok a saját betegeit műti. A beavatkozás után a betegeket 24 órás megfigyelésre a műtővel szembeni kórterembe helyezték el.
Általában kéthetente volt betegkibocsátás. Ezt a koreai kórházparancsnokából, politikai tisztből és három magyar orvosból álló vegyesbizottság végezte.
A munkaközösség augusztus 19-én esett át a tűzkeresztségen, amikor többek között a kórházat és környékét is súlyos bombatámadás érte. A légi csapást követően a magyar szakszemélyzet a koreai felcserekkel és nővérekkel együtt több mint négyszáz polgári és katonai sérültet látott el. A következő napok kemény bombázásait a magyar egészségügyiek kisebb sérülésekkel úszták meg.
A gyakori légitámadások miatt szeptember elején a koreai néphadsereg egészségügyi szolgálatának főnöke úgy döntött, hogy a magyar orvoscsoportot az ellenség behatásainak kevésbé kitett északon található Jandokba irányítja. A költözés szeptember 12 és 25 között zajlott. Felsőbb utasításra a tábori kórházat teljes felszerelésével együtt a hadseregnek kellett átadni.
A jandoki üdülőtelepen működő kórházban 1200 elhanyagolt állapotban lévő sebészeti beteg várta a magyar egészségügyiek érkezését. Itt a korábbihoz képest jobb körülmények között folyhatott a gyógyító munka. Az intézmény számára bőséges vízellátását biztosított a közeli melegforrás és egy tisztavizű hegyi patak.
A magyar orvoscsoport a központi fekvésű 1-es számú kőépületben rendezte be a műtőtraktust, a fő gyógyszertárat és a közös ebédlőt. Ugyanezen épület emeleti kórtermeiben a fej, nyak és álkapocs sérülteket helyezték el. A 2-es számú emeletes japán faházba a hasi, mellkasi és alsóvégtag sérültek kerültek, de működött itt meleg fürdő és kötöző is. A 3-as számú kőépületben mintegy 900 ágyon profilírozott kórtermekben helyezték el a comb, lábszár, lábfej, felkar, alkar sérülteket, az utókezelésre szorulókat, a felülvizsgálatra várókat és a belgyógyászati betegeket.
Október elején a koreai hadsereg egészségügyi szolgálata úgy határozott, hogy az intézményben a beteglétszámot fokozatosan 3000 főre emeli. Ezért a magyar orvoscsoport a központi létesítménytől másfél kilométerre egy 750 ágyas fiókkórházat hozott létre, ahol az október 10-én történt evakuálásig 450 beteget láttak el.
A jandoki tartózkodás utolsó napjaiban a magyar egészségügyiek már közvetlenül a frontról kapták a sebesülteket és égési sérülteket. Ekkor már az állandó bombatámadások miatt a betegek közül, aki csak tehette a közeli erdőkbe és hegyekbe menekült. Ebben a helyzetben az orvoscsoport már csak olyan gyógyeljárást alkalmazhatott, ami nem köti a beteget huzamosabb időre az ágyhoz.
Két nappal a McArthur tábornok vezette ENSZ-csapatok partraszállása után az ellenség annyira megközelítette a kórházat, hogy annak parancsnoka elrendelte a gyógyító intézmény kiürítését. A Jandokból távozó magyarok október 16-án érkeztek átmeneti állomáshelyükre Mukdenbe. Itt csupán egy 30 ágyas polgári kórház működött, ahol anyag és felszerelés hiányában csak néhány műtétet tudtak végezni. Innen a csoportot hamarosan a kínai fennhatóság alatt lévő Csangcsunyba, a Hosszú tavasz városába irányították, ahová december 5-én szerencsésen megérkeztek.
A magyar orvoscsoportnak munkája folytatásához egy új gyógyító intézményt kellett berendeznie a városban. A csangcsunyi magyar kórházban a munka csak nehézkesen indul el, mert hiányoztak az alapvető felszerelések, műszerek, kötszerek, gyógyszerek és kórházi fehérneműk. A gyógyításra kijelölt épület elképesztően piszkos volt. Ezért az intézmény leendő dolgozói brigádokba szerveződtek, s kitisztították, kimeszelték az épületeket.
A nehézségek ellenére viszonylag gyorsan berendeztek egy 500 ágyas főkórházat, ahol a súlyos műtétre váró betegeket helyezték el. Ebben a részlegben működött a magyar orvosok tervei alapján átépített műtőblokk. Az ugyancsak ötszáz ágyas mellékkórházban feküdtek az utókezelésre szoruló és a belgyógyászati betegek. A csangcsunyi létesítményben volt fej, nyak, mellkas, has, felső végtag, comb, lábszár és lábfej osztály. A sérülteket jól profilírozott kórtermekben helyezték el. Az első időkben a magyar egészségügyieket kötszerrel, műszerrel, laboratóriumi anyagokkal a környékbeli kórházak segítették ki.
A betegellátás megkezdésével az orvoscsoportnak nem csak a sérülésekkel, törésekkel, ficamokkal, elfertőződött, gyulladt sebekkel, hanem a tetvességgel és a kiütéses tífusszal is fel kellett venni a harcot. Az újonnan érkezett betegeket előbb megfürdették, ruháikat fertőtlenítették, majd megfelelő ágynemű híján a sérülteket három napos megfigyelésre saját vattaruháikba visszabújtatva fektették le a DDT-vel bőségesen beszórt felvételi szobában lévő ágyakra.
Hogy a kivérzett betegek ellátására és a műtétekhez megfelelő mennyiségű vér álljon rendelkezésre, a kórházban saját véradó szolgálatot szerveztek. A vérvétel és véradás a transzfúziós szobában folyt egy orvos és két nővér közreműködésével. A levett vért citrát hozzáadásával stabilizálták, majd hűtőszekrénybe konzerválták. Az így elraktározott vért általában három napon belül felhasználták.
A kórházban a magyarok a napi munkát értekezlettel kezdték, ahol megbeszélték a teendőket és az alkalmazni kívánt műtéti megoldásokat, majd a koreai kórházvezetéssel közösen meghallgatták az ügyeletes orvos beszámolóját.
Az osztályos munka reggel nyolctól délután négyig tartott, kivéve, ha új betegszállítmány érkezett. Osztályos orvosi vizit reggel és este volt, főorvosi szemle pedig minden második nap. A csangcsunyi kórházban mindennap két műtőben folyt a munka. A sebészek naponta általában 15 nagyműtétet végeztek. A kezük alá kerülők 90 százaléka légibomba behatásától sérült meg. Sebeik általában rendkívül elhanyagoltak voltak. A betegek legtöbbje alsóvégtagján sebesült meg. Fej, nyak és hasi eset viszonylag kevés volt. Ezek ugyanis a megfelelő elsődleges ellátás hiányában sérülés helyszínén elpusztultak.
Kezdetben sok belgyógyászati betege volt a kórháznak. Ezek harmada tbc-s volt, de kezeltek szép számmal maláriás, skorbutos, és bélférges eseteket is.
Az első magyar egészségügyi csoport csangcsunyi tartózkodása során 702 nagyműtétet, 940 gipszelést, 2939 röntgen és 1371 laboratóriumi vizsgálatot végzett. Az általuk kezelt több mint 5 000 koreai katonából csupán 21-et vesztettek el. Azok közül is 11-en tbc-ben, 2-en pedig kiütéses tífuszban haltak meg.
A második 15 fős magyar egészségügyi csoport vasúton indult el Budapestről 1951. február 11-én. Kísérőjük Heltai Tibor volt, aki nem sokkal korábban tért haza a súlyosan megbetegedett dr. Karádi Györgynével.
Heltait a Nyugati pályaudvaron még át sem adta betegét a mentősöknek, amikor az illetékesek újabb Koreába irányuló kísérő-szállító feladatra kérték fel. A jelentések elkészítése után Heltait bemutatták a szervezés alatt álló különítmény tagjainak, akiket saját gyakorlati tapasztalatai alapján készített fel a kinti életre. A részleg ruházatát és felszerelési tárgyait az Egészségügyi Minisztériumban szintén az ő tapasztalataira hagyatkozva állították össze.
A csoportot kísérő Heltai két vagon egészségügyi anyagot is vitt magával a hadi kórház részére. Csapnál azonban valamilyen tévedés folytán a két kocsit Moszkva helyett egy Lvovba menő mozdony után kötötték. Ezért Heltai elvált a csoporttól, s a vagonok nyomába eredt. Egy belföldi légijárattal megelőzte a szerelvényt, majd egy másik vonalon a szovjet fővárosba irányítatta, ahonnan Szibériát és Mandzsúriát átszelve jutott el Cangcsunyba.
A különítmény február 28-án érkeztek meg a négy hónappal korábban Kínába evakuált hadi kórházba. A feladatok átadását követően az újonnan érkezettek március 12-én kezdték meg önálló tevékenységüket. Elődeikhez képest nagy könnyebbséget jelentett a számukra, hogy a munka megkezdése után pár nappal Heltai Tibor is befutott a két vagon gyógyászati eszközzel. A hiányzó felszerelések pótlásán túl a Magyarországról kapott anyagokból még egy fizikoterápiás osztályt létesítésére is futotta. A kórtermekben pedig az egészségügyi és a politikai propaganda céljaira hangszórókat helyeztek el.
Április 1-től a csoport vezetője, dr. Sőrés Bálint a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva új munkarendet vezetett be. Ezzel egy időben egységes dokumentációt fektetett fel, ami a munka tudományos kiértékelését is lehetővé tette.
A tavasz beköszönttével a kórház magyar és koreai személyzete – a könnyű betegek közreműködésével – megtisztította a téli szennytől az épületet és az udvart, majd kimeszelte a helyiségeket.
A gyógyító munka mellett nagy hangsúlyt fektettek a koreai személyzet szakmai oktatására. A továbbképzés alapvető célja az volt, hogy minél nagyobb számban és minél hamarabb kerüljenek ki a kórházból olyan koreai egészségügyi dolgozók, akik képesek a feladataikat önállóan is elvégezni.
A második csoport elődei nyomdokán haladva kiváló munkájával hamar felhívta magára a figyelmet. Jó hírüknek köszönhetően a gyógyulás reményében sok súlyos beteg kérte át magát más kórházakból a magyar intézménybe. Az egészségügyi szakmai is elismerte a munkáját. Hetente több kínai orvoscsoport is felkereste a kórházat, hogy tanulmányozza az ott folyó tevékenységet és tapasztalatot cseréljen a külföldi kollégákkal. A betegekre és látogatókra egyaránt jó benyomást tevő kórházban a gyógyulási arány messze meghaladta a koreai egészségügyi szervek által megfogalmazott elvárásokat. Annak ellenére, hogy csoportnak nagyon sok súlyos sérültet kellett folyamatosan ellátnia a betegek halálozási aránya alig érte el a 0,5 ezreléket. Ennek tükrében nem csoda, hogy az Észak-Kínában megrendezett koreai hadikórházak vezetőinek értekezletén a magyar egészségügyi intézmény munkáját értékelték a legjobbnak.
Miután a szovjet fegyverekkel ellátott, több százezer kínai „önkéntessel” megerősített észak-koreai csapatok visszaszorították az ENSZ-egységeket, június 21-én a hadi kórház parancsot kapott a Koreába való visszatelepülésre.
A második csoport három hónapos csangcsunyi tartózkodása alatt 533 műtétet, 760 gipszelést, 2 597 röntgen- és 2 865 laboratóriumi vizsgálatot végzett.
Az útra kelő magyar és koreai egészségügyiek a járóképes betegekkel a koreai határig vonaton utaztak. Onnan az állandó ellenséges légi tevékenység miatt éjszakánként rejtve, buszokkal és teherautókkal folytatták útjukat. Az orvoscsoport betegeivel június 26-án érkeztek meg új állomáshelyére a Phenjantól tizenkét kilométerre lévő Mangiondébe.
A felszereléseket szállító kórházvonat Heltai Tibor és a koreai Mun Ho őrnagy parancsnoksága alatt robogott a főváros felé. A hét vagonból álló szerelvény a békében egynapos utat egy hét alatt tette meg. A kínai-koreai határt Andung fölött lépték át, ahol a Jalu folyó medrében egy víz alatti vasúti híd működött, melyet csak apálykor lehetett használni, mert ilyenkor a víz csak a vonatkerekek közepéig ért.
Korai területen a vonat az amerikai légi fölény miatt főként éjjel haladhatott. Heltai tiltakozása ellenére az orvos-egészségügyi szállítmányt húzó mozdony mögé hadianyaggal megrakott vagonokat is felkapcsoltak. Nappal a portyázó repülőgépek elől a phenjani vasútvonal hét hatalmas alagútjának valamelyikébe kerestek menedéket. Az éj leple alatt mozgó vasúti szerelvény gőzmozdonyainak kéményére vizes zsákokat húztak, hogy a pattogó szikra ne szúrjon szemet az amerikai pilótáknak. Ennek ellenére többször előfordult, hogy az ellenséges vadászgépek rátaláltak sötétben célja felé rohanó szerelvényre. Ilyenkor a mozdonyvezető maximális sebességre kapcsolt és kivilágította a vonatot, hogy a bőgő motorral támadó repülőgépnek jó célpontot mutasson. Mikor úgy tűnt, hogy a pilóta már becélozta a járművet, a személyzet hirtelen eloltotta a lámpákat, és vészfékezéssel megállította a szerelvényt. Így a vonatra ledobott légibomba több száz méterrel a jármű előtt robbant. Szinte pillanatokkal a támadás után a semmiből emberek tucatjai kerültek elő, akik betömték a robbanás okozta lyukat és kijavították a sínt, hogy a vonatot még a sötétség leple alatt a legközelebbi alagútba mehessen. A kórházvonat június 28-án hajnalban érkezett meg Phenjanba, ahol a kirakodás közben bombatámadást kapott.
Az új települési helyen a kórház központi bázisát egy modern kétemeletes épület képezte. A munkakörülmények igen nehezek voltak, mert a betegellátás megkezdése után nem sokkal újult erővel indultak meg a légitámadások. Ezért az egészségügyi intézmény munkáját a környékbeli falukra támaszkodva decentralizálták. Bár a főépületet fenntartották a kórház központi részét Mangiondéban a Tedong folyó partján, egy domb belsejében rendezték be. Itt egy előkészítő és két műtő működött. Ugyanakkor a központtól három kilométerre Szonszöngriben, Orudiban és Namriban is létesítettek műtőt, kötözőt és kórtermeket. A sérülteket az egészségügyi intézmények szomszédságában lévő falvakban helyezték el. A három intézményben szakosított ellátás folyt. A központba főként a fej, hasi, és mellkasi, Szonszöngribe az alsó, Orudiba pedig a felső végtagsérültek kerültek. A bázisokon egy orvosból és két műtősből álló csoport dolgozott, akiknek folyamatosan mintegy kétszáz betegről kellett gondoskodniuk. Mivel óvóhely itt sem volt, az orvosok és műtősök a mozgásképes sérültekkel közösen ásták ki a cikcakkos futóárkokat. A légitámadások alkalmával a magyar és koreai egészségügyiek, illetve a környék lakói oda cipelték a sebesülteket.
A falvakban elhelyezett betegekhez az orvosok és nővérek csak gyalog juthattak el. A gyógyszert, kötszert és a műszereket a kezükben, illetve a hátukon cipelték. Különösen a tél viselte meg a magyarokat, amikor harmincfokos hidegben kellett megtenni naponta oda-vissza az utat. Közben állandóan az eget kémlelték, mert a hegyek mögül váratlanul felbukkanó amerikai repülőgépek egy-két emberre is lecsaptak.
A kórház nagy számban kapott súlyos sérülteket. Kezdetben a betegkeretét 440 főben határozták meg, amit hamarosan előbb 1000, majd 1250 főre emeltek.
December végéig a magyar hadikórházba 1 228 beteget vettek fel, 1 572-en pedig ambuláns ellátásba részesítettek, ugyanakkor 881 nagyműtétet végeztek.
A civilek és katonák ellátásában egyaránt jeleskedő egészségügyi intézménynek nagyon jó híre volt. Az egyszerű emberek mellet számos magas rangú koreai párt és állami vezető is felkereste a magyar orvosokat gyógykezelése céljából. Az intézményt többek között meglátogatta Észak-Korea első számú vezetője Kim Ir Szem és egészségügyi minisztere Pak Den Aj asszony is.
1951 nyarán a koreai kormány Magyarországtól helyreállító műtétek végzésére egy plasztikai és egy ortopéd sebészt kért. A két orvos egyike dr. Zoltán János volt. Koreába a sebészekkel együtt utazott egy laborkezelő hölgy is. Budapesttől Moszkváig repülőgéppel mentek, majd onnan a Pekingbe hetente kétszer induló vonatra szálltak. A szovjet-határállomáson néhány napig várniuk kellett, mert a koffereik, amikben a személyes dolgaik és a műszereik voltak nem érkeztek meg. Pekingből a kínai-koreai határon lévő Andungba utaztak. A vonat zsúfolásig tele volt fiatal férfiakkal, akik nagy meglepetésükre megérkezésüket követően gépfegyvereket vettek elő a bőröndjeikből. Ekkor vált világossá számunkra, hogy valójában ki is voltak az utastársaik.
Andungban a Zoltán és utastársai mellé két férfit adtak, akikről hamar kiderült, hogy a biztonságukra ügyelnek.
A határtól egy kórházi anyagokkal zsúfolásig megtömött teherautón indultak az Korea belsejébe. A laboros nő a sofőr mellett a két orvos pedig a platón feltornyozott ládák tetején és réseiben utazott félig állva, félig ülve. Útközben többször is megtámadták őket a járőröző amerikai repülőgépek. Ilyenkor villámgyorsan leugrottak a járműről, s valami búvóhelyet kerestek magunknak.
Bár a kórház felszereltsége jó volt mégis meglehetősen mostoha körülmények fogadták Zoltán doktort Mangiondéban. Egy parasztházban szállásolták el, ahol három kollégájával lakot egy szobában, s egy padlóra terített matracon aludt. Kezdetben a kórház központi épületében operált éjszakánként. Később egy falusi házban rendezett be magának műtőt, ahol nappal, természetes fénynél végezte a beavatkozásokat. Volt olyan alkalom, hogy operáció közben a parasztház környékét támadó repülőgép géppuskasorozata szaggatta szét a műtőn falait.
Zoltán betegei a környező településeken házaknál voltak elhelyezve. A fiatal orvos már az első vizitje alkalmával megtapasztalta, hogy a repülőgépek kíméletlenül lecsapnak mindenre és mindenkire, ami mozog. Miután megmutatták neki, hogy melyik úton juthat el leghamarabb a két kilométerre lévő szomszéd faluban fekvő betegihez helyi szokás egyedül, gyalog indult el. Amint bandukolt a kopár, sziklás vidéken egyszer csak azt látta, hogy tőle balra, egy jó méterre apró kőszökőkutak törnek fel a földből, ami egy szélsebesen elsuhanó repülőgép géppuskasorozatának bizonyulta.
Dr. Zoltán János civilt és katonát, ellenséget és barátot egyaránt megműtött. Őt nem az emberek földrajzi, vagy politikai hovatartozása érdekelte, hanem az, hogy legjobb tudása szerint segítsen a rászorulókon. Egyik alkalommal egy iskolás lányt vittek hozzám, aki korábban a két szemöldök közötti homlokrészen sérült meg egy bombaszilánktól. A seb ugyan begyógyult, de annak helyén egy pin-pong labdányi gödör maradt vissza. Ezt kellett korrigálnia. Az orvos napokig tanulmányoztam a koreai emberek arcberendezést, hogy annak megfelelően pótolja a hiányázó csontot. A műtét megtörtént, a beteg problémamentesen gyógyult. Tíz napon múlva az orvos leszedte a kötést, s egy tükröt adott a lánynak, hogy megnézze az operáció eredményét. Meglepetésére a lány vadul zokogni kezdett. Mikor végre megnyugodott Zoltánnak elmondta, hogy azért bánkódott, mert azt remélte: a fiatal magyar orvos európai arcot csinál neki.
Zoltán doktor azon kevesek közé tartozott, aki a megérkezése pillanatától koreai nyelven tudott kommunikálni a betegeivel, ugyanis Koreában tartva a vonaton megismerkedett egy színésznővel és egy rendezővel, akik Karlovivariból egy filmes fesztiválról tértek haza. Zoltán a hosszú utazást kihasználva megtanult tőlük koreaiul írni, olvasni, valamint körülbelül háromszáz szót és kifejezést, amit munkája során továbbfejlesztett.
Egyéves küldetése során Zoltán doktor több mint 800 főként napalm- és szilánksérült civilt és katonát kezelt. Az ügyes kezű orvos kiérkezését követően hamarosan olyan hírnévre tett szert, hogy még dél-koreai területről is szöktet át emberek, csak azért, hogy lássa el őket. Sőt arra is felkérték, hogy végezze el a helyreállító beavatkozást az egyik legmagasabb rangú észak-koreai vezető, nyúlszájjal született unokáján.
A harmadik orvos-egészségügyi csoport dr. János György orvos ezredes vezetésével 1951. december 28-án indult el Budapestről. Útközben hat napra megálltak Moszkvában, ahol megtekintették a város nevezetességeit, illetve meglátogatták Petrovszkij professzor klinikáját. A 20 fős különítmény 1952. január 18-án érkezett meg a Tedong folyó partján működő „Rákosi Mátyás” hadikórházba. Önálló tevékenységüket a második csoport távozása után, január 25-én kezdték meg.
Az 1000 ágyas helyreállító sebészeti kiürítő jellegű kórházban az elődeiktől átvett rendszerben végezték a munkát, amely akkor már a központi blokkon kívül öt korpuszban folyt. Az egészségügyi részleg koreai tartózkodása során a minőségi fejlesztést szem előtt tartva bővítette tovább a kórházat. A korpuszokon belül újabb részlegeket hoztak létre, a lehetőségekhez képest javítottak az elhelyezési és munkakörülményeken. Új központi szeptikus műtőt és vizsgálót, valamint stematológiai és plasztikai sebészeti részleget rendeztek be. Megszervezték a fizikoterápiás blokk működését, új felvételi helyet és önálló központi laboratóriumot létesítettek, emellett növelték a parafinozó és transzfúziós szobák számát. Fokozatosan átépíttették a korpuszok konyháit, klubszobákat és étkezőket létesítettek. Az intenzív amerikai légi tevékenység miatt biztonságos földalatti műtőket rendeztek be.
A csoport vezetése különös gondot fordított a koreai egészségügyi személyzet szakmai képzésére, továbbképzésére. Szombaton délelőttönként szakoktatatói napot tartottak, ahol az orvosok, nővérek, felcserek elméleti ismereteinek bővítésére 248 órát fordítottak. A gyakorlati továbbképzést a kórház mindennapi munkája során valósították meg. Emellett többek között a magyar egészségügyiek szerveztek gyógytornás tanfolyamot és öthetes laboratóriumi asszisztensi továbbképzést is.
Külön feladatot jelentett a harmadik csoport számára egy estleges baktériumháborúra való felkészülés. Az állandóan fel-fel bukkanó fertőzőbetegségek kórházon belüli támadásának megelőzésén túl bekapcsolódtak a lakosság védőoltásába is. Egyik ilyen akció során a hadikórház személyzete két nap alatt 10 000 környékbeli embert oltott be. A nyár folyamán külön kihívást jelentett az orvoscsoport számára a legyek és szúnyogok elleni küzdelem. A különítmény működési ideje alatta érkezett Koreában a magyar állam által küldött, járványelhárítást szolgáló anyag, melyet a csoport adott át ünnepélyes keretek között a koreai egészségügyi kormányzatnak.
A légitámadások a kórházat sem kerülték el. A bombázók több alkalommal komoly anyagi és épületkárokat okoztak. Az állandó amerikai légi tevékenység iszonyatosan megnehezítette a tervszerű munkavégzést. A rombolások következményeinek felszámolása, illetve a biztonságos elhelyezés és működés érdekében a részlegeket többször is áttelepítették, ugyanakkor szükségessé vált a földalatti műtők rendszeres használata.
A térséget súlytó kegyetlen légi csapások következtébe mind nagyobb számban kerültek kórházba friss polgári sérültek. Voltak olyan légitámadások, ami után két napon át folyamatosan érkeztek a sebesültek.
Miután megkezdődött a korábban érintetlenül hagyott észak-koreai vízierőművek bombázása egyre gyakrabban szakadt meg az áramszolgáltatás rövidebb-hosszabb időre. Ilyenkor a gyógyító munkához nélkülözhetetlen elektromos energiát a Magyarországról kapott aggregátorokkal biztosították.
A hadikórház jól felkészült magyar személyzetének köszönhetően rendkívül népszerű volt a katonák, a lakosság, a művészek és a koreai vezetők körében. A harmadik csoport időszakában talán már nem is volt olyan magas posztokat betöltő ember, aki saját, vagy családtagjai egészségügyi problémáival ne a magyar orvosokat kereste volna fel.
Gyakran látogattak el a gyógyító intézménybe a koreai költők, írók, újságírók, zeneszerzők is, hogy tanulmányozzák a kórház életét. Látogatásaik nyomán számos cikk és művészi alkotás örökítette meg a magyar egészségügyi dolgozók áldozatos munkáját.
Az orvoscsoport koreai tartózkodása idején komoly tudományos tevékenységet végzett. A kórház beteganyagának felhasználásával a háborús gennyes sebészet és a helyreállító sebészet problematikáját vették górcső alá. Vizsgálódásaik nyomán 21 tudományod dolgozat született. Ezek képezték az alapját annak az elméleti és gyakorlati konferenciának, amelyet a koreai és a népi demokratikus ország orvosainak a részvételével rendeztek meg augusztus 25–26-án.
A csoport működése során 834 katonát és 288 polgári személyt vettek fel a kórházba, 4 405 járó beteget láttak el. A felvett betegekből 609 katona és 209 polgári személy hagyta el gyógyultan a kórházat, nyolcan pedig meghaltak. 1512 műtétet, 1 081 gipszelést, 8 153 laborvizsgálatot, 4 874 fizikoterápiás kezelést végeztek. 318 személynek 741 liter vért adtak.
Közel kilenc hónapos küldetése leteltével egészségügyi különítmény feladatai átadását követően október 3-án hagyta el Koreát, s tért haza Budapestre.
A negyedik 24 fős orvoscsoport dr. Mincsev Mihály professzor vezetésével 1952. szeptember 26-án érkezett Mangiondéban. A jól felszerelt, kitűnően szervezett gyógyító intézményben még jóformán meg sem kezdték a munkát, amikor október 31-én hajnalban súlyos bombatámadás érte a hadikórházat. Megrongálódott a laboratóriumokat és a gyógyszertár, elpusztul fej és álkapocs, plasztikai és a belgyógyászati osztályt. Miközben a csoport felszámolta a károkat a sorozatos légiriadók és a bombák robbanása már annyira megszokottá vált a számukra, hogy miatta sem a műtétet, sem a kötözést nem hagyták abba.
A naponta újra és újra felbukkanó bombázógépek miatt a központi műtőt és létesítményeit a föld alá telepítették. A magyar és koreai egészségügyi dolgozók számára pedig egy új biztonságosabb szálláshelyet létesítettek. A tél folyamán a súlyos, járóképtelen betegek elhelyezésére öt bunkert építettek, amelyek mindegyikében egy-egy korszerűen felszerelt, hatvan ágyas kórteremet létesítettek.
1953 tavaszán a koreai kormány úgy döntött, hogy a főváros térségében működő, fokozottan veszélyeztetett gyógyító intézményeket északra telepíti. 1953. március 10-én a hadikórházat felszereléseivel és személyzetével együtt gépkocsira rakták. A járműveket más-más útvonalon indították el, hogy ha bombázzák őket, ne az egész magyar kórház vesszen oda.
Az út során számos apró, nevesincs hegyi településen haladtak át a járművek, míg végre március 20-án megérkeztek a fővárostól mintegy 250 kilométerre lévő észak-közép-koreai Canpjonriba.
A magyar egészségügyiek új települési helyükön két községre támaszkodva egy műtőtraktus és tíz 60 ágyas kórtermet létesítettek, amit rövidesen 1 000 férőhelyesre bővítettek. A kórház április 1-én fogadta az első betegeket.
A magyar csoport reggel fél hétkor kelt. Reggeli után konferenciát tartottak, majd nyolckor megkezdték a műtéteket és az osztályos munkát. Este fél nyolckor volt vacsora, majd a napot a Budapestről magukkal hozott kórlapokon vezetett magyar és koreai nyelvű dokumentációs munka elvégzésével zárták.
A gyógyító intézmény minden osztályának magyar orvos és koreai felcservezetője volt. A két irányító általában este hat órakor tartott rövid értekezletet, ahol a másnap reggeli konferencián elmondottakat beszélték meg.
A negyedik magyar csoport által működtetett hadikórházba 3640 beteget vettek fel, közülük 814 volt a friss sérült, akik az egészségügyi intézmény közelében lezajlott légitámadások áldozatai voltak. A kórház ambulanciáján 6400 beteget láttak el. Az orvosok 2218 műtétet végeztek, ezek közül 640 volt a friss sérült, a többi operáció helyreállító beavatkozás volt.
A magyar orvoscsoport rendszeres elméleti és gyakorlati oktatásban részesítette a koreai felcsereket és nővéreket. Az általuk felkészített felcserek közül később öt orvosi diplomát szerzett.
A negyedik csoport váltására dr. Lajtavári László orvos alezredes huszonöt tagú csapata 1953. június 19-én érkezett Koreába. A panmindzsoni fegyverszüneti egyezményt megelőzően még ők is megtapasztalhatták a háborút, de feladatukat új vezetőjük, dr. Berényi Béla irányítása alatt már többé-kevésbé biztonságos körülmények között fejezték be.
A koreai háború során a magyar egészségügyiek közül komolyabb sérülést senki sem szenvedett, de volt, akit súlyos fertőzés, illetve idegösszeomlás miatt haza kellett szállítani.
A továbbiakban a magyar orvos-egészségügyiek előbb Szongninbe tevékenykedtek, majd a kórház 1954 májusában Szarivon tartományi székhelyre költözött, ahol egymillió lakos béke egészségügyi ellátását kellet biztosítani. A nyolcadik csoport 1957. március 13-án tért haza Budapestre. Hét év alatt összesen kétszázhuszonhét magyar egészségügyi szakember tevékenykedett Koreában. A háború alatt kint dolgozó 83 főből 32 voltak a fegyveres testületek tagjai.
Bár az elmúlt évtizedben sokat változott a világ, de Szarivonban a kórház előtt most is áll az az obeliszk, amely kőbe vésve őrzi a koreai betegeket és szenvedőket felkaroló magyar orvos-egészségügyiek emlékét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
