|
Dél-Vietnam
Vietnam 1858 és 1885 között vált francia gyarmattá, amely a második világháború idején Japán utalom alá került. A Ho Si Minh alapította Viet Minh (Liga Vietnam Függetlenségéért) nevet viselő politikai-katonai szervezet nagy szerepet játszott az ország felszabadításában. 1945 szeptemberének elején kikiáltották Vietnami Demokratikus Köztársaságot, 1946 januárjában pedig országos választásokat rendeztek, amit a Viet Minh nyert meg. A Ho Si Minh-kormány azonnal tárgyalásokat kezdett Franciaországgal Vietnam függetlenségéről. Miután az egyezkedés megszakadt, elkezdődött a “szennyes háború.” 1954 júliusában Dien Bien Phunál elszenvedett vereség után a franciák békét kötöttek és elhagyták az országot.
A háborút lezáró, 1954 júliusában Genfben megkötött Indokína-szerződés Vietnamot a 17. szélességi fok mentén kettéosztotta. Az egység helyreállításáról két évvel később népszavazáson kellett volna dönteni. Helyette 1956 tavaszán a két országrészben alkotmányozó választást tartottak. Északon kommunista állam jött létre, délen pedig Ngo Dinh Diem elnök vezetésével megalakult a Vietnami Köztársaság. Az Egyesült Államok barátságát kereső saigoni diktátor ellen lázadó, Hanoi támogatását élvező vietkongok 1961. áprilisára már a Mekong torkolatáig ellenőrzésük alá vonták Dél-Vietnamot.
A dél-vietnami hadseregnek nyújtott jelentős amerikai segély mellett 1962-ben már közel tízezer amerikai katonai tanácsadó működött közre a hadműveletben. Miután 1964-augusztusában a Tonkini-öbölben észak-vietnami naszádok és amerikai rombolók keveredtek harcba, az Egyesült Államok légiereje megkezdte az északi területek bombázását. 1968-ra már több mint ötszázezer amerikai katona volt a térségben, akik az 1973 januárjában megkötött párizsi egyezmény után távoztak Vietnamból. Az ellenségeskedés azonban csak 1975-ben szűnt meg, miután az északiak és elvbarátaik lerohanták Dél-Vietnamot, s bevonultak Saigonba.
A párizsi egyezmény ellenőrzését szolgáló rendelet nemzetközi ellenőrző és felügyelő bizottság felállítását írta elő. Erre a feladatra Indonéziát, Kanadát, Lengyelországot és Magyarországot kérték fel. 1973 elejétől 1975 májusáig tartó páratlan vállalkozás során három csoportban hatszáz magyar, köztük kilenc katonaorvos dolgozott az ellenőrző bizottságban.
A magyar delegáció helyszíni egészségügyi biztosítására a védelmi tárca három katonaorvosból és egy felcserből álló csoportot hozott létre. Feladatuk a hazaitól teljesen eltérő éghajlati, közegészségügyi, járványügyi és higiéniás viszonyok közé került magyarok rendszeres szűrővizsgálata és szükség szerinti orvosi ellátása volt. Az illetékesek legnagyobb igyekezetük ellenére sem tudtak a Dél-Vietnamban egészségügyi kockázatott jelentő tényezőkről kellő információt gyűjteni, ezért a hadtáp részlegvezető alárendeltségébe szervezett orvoscsoport négy tonnányi készletét minden eshetőséggel számolva, nagy gonddal állították össze.
Az egyenruhások körében folyó gyógyító, megelőző munka végzésére az általános orvoslás és szakellátás területén egyaránt nagy tapasztalatokkal és kiemelkedő hozzáértéssel rendelkező katonaorvosokat, a Külügyminisztérium munkatársainak ellátására pedig egy polgári orvost kértek fel. Az első váltás katona-egészségügyi részlegének vezetője dr. Kovács László orvos alezredes, járványügyi szakorvos volt. Beosztottai dr. Vasenszky Szilárd orvos alezredes, belgyógyász, dr. Farkas József orvos őrnagy, sebész és Elekes Imre alhadnagy, felcser voltak.
A többségében angolul, franciául jól beszélő hivatásos és tartalékos katonákból, illetve diplomatákból szervezett magyar kontingens január 26-án indult el Ferihegyről Esztergályos Ferenc nagykövet, illetve Szücs Ferenc vezérőrnagy vezetésével. A budapesti telet maga mögött hagyó Il–18-as repülőgépek Bombay, Rangun, Hanoi érintésével két nappal később landoltak a délutáni hőségben izzó saigoni repülőtéren.
Az elszállásolást követően a magyarok egészségügyi ellátásának biztosítására az orvosok azonnal egy ideiglenes rendelőt alakítottak ki, s megkezdték a szakellátást. Erre szükség is volt, mert rövid idő alatt 24-en jelentkeztek vizsgálatra. Zömüknél az új bakancs okozta lábfeltörést, illetve gombásodást kellett ellátni. Farkas doktor pedig az első hetekben külön megkeresésre szakellátásban részesítette az indonéziai csoport egyik főtisztjét. Az orvoscsoport a betegellátással párhuzamosan felvette a kapcsolatot az indonéz, a kanadai és a lengyel delegáció egészségügyi szerveivel, valamint a Saigonban működő francia és amerikai kórházzal.
Az alapellátás magas színvonalú biztosítása mellett az orvosok egyik legfontosabb feladatuknak a térségben uralkodó higiéniás és egészségügyi helyzet feltérképezését tekintették. Hogy információt szerezzenek a vietnámi szolgálat során egészségügyi kockázatot jelentő tényezőkről, felkeresték a térségben állomásozó 7. amerikai hadsereg egészségügyi szolgálatát, ahol megtudakolták, melyek a leggyakrabban előforduló megbetegedések. Az amerikai szakemberekkel folytatott beszélgetés a magyar orvosok számára rendkívül tanulságos volt. Mint kiderült: számításaiknak megfelelően az egyik legkönnyebben elkapható betegség, a moszkitók terjesztette malária volt, amelynek megelőzésére megfelelő mennyiségű gyógyszer állt rendelkezésükre az otthonról hozott négy tonnányi egészségügyi készletben. Azt is megtudták, hogy a térségben melyek az uralkodó trópusi betegségek és fertőzések, s hogy sok egyéb mellett jelen van a lepra és a tüdőbaj is. Az amerikai egészségügyiek megnyugtatták magyar kollégáikat, hogy nem olyan sűrűn fordul elő kígyómarás, mint azt olvasmányaik alapján hitték. Arra viszont külön felhívták a magyarok figyelmét, hogy nagyon gyakori az állatharapás okozta veszettség, tehát mindig legyen megfelelő mennyiségű ellenszérumuk.
A nemzetközi bizottságban dolgozó magyar katonák harminckét egymástól távoli ellenőrző ponton, illetve a központban teljesítettek szolgálatot, ezért a gyógyellátás módja itt más volt, mint normál körülmények között.
A megfigyelő pontokon dolgozók részére gyógyszer egységcsomagot adtak ki, melyet sürgős esetben az orvostól telefonon kapott utasításoknak megfelelően használhatták fel. A körzetekbe indulók az elméleti és gyakorlati egészségügyi és higiéniás ismereteken túl megkapták a szükséges védőoltásokat, illetve a malária elleni, rendszeres szedést igénylő készítményt.
Február végére a magyar orvoscsoport a rendelkezésükre bocsátott bútorok, illetve az otthonról hozott egészségügyi anyagok felhasználásával a Tan Son Nhut légitámaszponton egy gyengélkedőt rendezett be. Április elején a magyar egészségügyi részleg a támaszponton belül végleges helyére települhetett, ahol a helyben fellelt eszközök felhasználásával egy sebészeti és egy belgyógyászati rendelőt alakított ki. Az egészségügyi anyagraktárban pedig egy kis laboratóriumot rendeztek be. A WC-vel, mosdóval, zuhanyzóval ellátott épületben működő rendelőkhöz egy három ágyas fektető és egy iroda is tartozott. Itt dolgozó három orvos rendszeres telefonösszeköttetésben állt a körzetekben tevékenykedő magyar katonákkal.
A Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság orvosai közös megegyezéssel egy egészségügyi rendszertervet készítettek. Ennek értelmében a Huban, Pleikuban, és Can Thoban körzetparancsnokságokon kanadai, míg a Da Nangban, Phan Thietben, Bien Hoaban és My Thoban működő állomáson indonéz orvosok és középszintű egészségügyi szakember biztosították az ellátást. A magyaroknak viszont egy ütemterv szerint kellett vizitelniük havonta a körzetekbe kihelyezetteknél, s törzslapot kellet kiállítaniuk minden elérhető személyről.
Márciusban a magyar egészségügyi részleg egy higiéniás útmutatót állított össze, amely a körzetekben dolgozó orvosok feladatait, munkamódszereit és jelentési elveit határozta meg. Az okmányt a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság vezető orvosi elfogadták, s elrendelték az alkalmazását.
Orvosaink nem csak a magyar katonai delegáció látták el. Gyógyítottak minden hozzájuk fordulót, az ellenőrző pontok körül élő civileket és más nemzetek katonáit is. Rendszeres szűrővizsgálatokat végeztek a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság körleteiben, élelmezési és ellátási rendszerében dolgozó vietnámiak körében.
Dr. Farkas József a küldetése során három hónapig segítette egy vietnami leprakórház egyetlen, napalm égette kezű orvosának munkáját. Ugyanakkor rendszeresen felkereste a száz éve ott működő francia kórházat is, ahol szaktudásával nagymértékben hozzájárult a gyógyító munkához. A kiváló sebészorvost vietnami működése során egyik este a szállása közelében lévő katonai táborba hívták, mert az egyik sorkatonának nagyon fájt a hasa. Farkas doktor –miután megállapította, hogy a fiatalembernek vakbélgyulladása van – engedélyt kért, hogy a beteget a francia kórházba szállíthassa. Ez azonban korántsem volt egyszerű dolog, mert sötétedés után kijárási tilalom volt Saigonban, és az érvényben lévő megállapodás szerint, még egy közvetlen veszélyben lévő beteg szállítása is csak több szervezet egyetértésével valósulhatott meg. Feszült várakozással telt el az éjszaka, de nem történt semmi. Reggel négy órára a beteg már annyira rosszul volt, hogy Farkas József tudta, ha azonnal nem műti meg, a katona hamarosan meghal. Ezért két nagy fazekat szerzett, és alaposan kifőzte bennük a műtéthez szükséges felszerelését, aztán helyi érzéstelenítéssel a tábor vietnami orvosának az asszisztenciája mellett megoperálta a fiatalembert. A műtét nagyszerűen sikerült, a katona szövődmények nélkül felgyógyult.
Az esetnek óriási sajtóvisszhangja volt, többek között a News Week is első oldalán hozta le a hírt, hogy a magyar katonaorvos esküjéhez híven, szinte lehetetlen körülmények között mentette meg egy ember életét.
A Dél-Vietnamban működő második magyar kontingens egészségügyi biztosítását december 7-én kezdte meg a dr. Simon Miklós orvos alezredes, járványügyi szakorvos vezette, dr. Kautzky László orvos főhadnagy, belgyógyász és dr. Szabó Ferenc orvos alezredes, sebész alkotta csoportnak.
A váltás időszakában a régi és az új részleg együttesen végezte el a Tan Son Nhut-i tábor 244 vietnami élelmezési alkalmazottjának orvosi ellenőrzését, akik közül több személyt bélféregfertőzés miatt kezeltek a magyar orvosok. Az első csoport távozása után az egészségügyiek a magyar elhelyezési körletben dolgozó vietnamiak szűrését végezték el.
A Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság orvosi albizottságával történt korábbi megegyezés értelmében december végétől az orvos nélkül működő IV. és a VI. körzet egészségügyi ellátását a magyaroknak kellett biztosítani. Ezt úgy oldották meg, hogy minden héten mindkét helyre egy-egy orvos szállt ki, s tartott rendelést valamennyi nemzet ott szolgáló katonája számára.
Az egészségügyi részleg sebésze, dr. Szabó Ferenc jóformán még meg sem érkezett, amikor egy súlyos sérült magyar tiszthez riasztották. December 28-án ugyanis a 43. helyi csoportnál szolgálatot teljesítő hadnagy kiesett egy mozgó gépkocsiból. A derekát és fenekét fájlaló embert megvizsgáló vietnámi orvos azonnal látta, hogy komoly baj lehet, így sürgős kivizsgálást kért. A sérültet erős fájdalmai miatt gépjárművel nem lehetett kórházba juttatni, ezért a saigoni hadműveleti ügyelet értesítette dr. Szabó Ferenc baleseti sebészt, hogy készüljön fel a légi szállításra. A betegért induló Porter Pilatus típusú gép december 29-én negyedtizenegykor emelkedett a magasba. A légi jármű fedélzetén az orvos alezredessel, másfélórával később ért földet a betegnél. Szabó doktor megvizsgálta a meglehetősen rossz állapotban lévő sérültet, s előkészítette szállításra. A gép fél kettőkor indult vissza Phan Rangból, de útját Phan Thienben meg kellett szakítani, mert a hadnagy állapota rosszabbodott és el kellett látni. Miután három óra körül visszaértek Saigonba a sérültet a francia kórházba szállították, ahol megfelelő szakellátásban részesítették súlyos töréseket szenvedett tisztet.
Az orvoscsoportnak esetenként az állomány egészségi állapotának megóvása érdekében meglehetősen extrém problémákkal is foglalkozni kellett. Bien Houban a csendőrlaktanya melletti ellenőrzőponton szolgálókhoz például azért kellett kiszállniuk, mert az ottaniak arról panaszkodtak, hogy éjjelente szinte semmit nem tudnak aludni. A helybéliek ugyanis valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva kisebb nagyobb megszakításokkal szinte egész éjjel kongatták a harangokat. A vizit során az egészségügyiekben megállapították, hogy a pihenés teljes hiánya néhány személynél hamarosan teljes idegkimerültséghez fog vezetni. Hogy ezt megelőzzék javaslatukra Bien Houban módosították a munkaidő, s bevezették a szervezett délutáni alvást.
1974. februárjában a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság orvosi albizottságának soros elnöki tisztét a magyarok látták el. Az elnökségi periódus alatt probléma nélkül oldották meg a fogolycsere egészségügyi biztosítását, melybe bevonták a Külügyminisztérium orvosát, dr. Kollár Lászlót is.
Az orvoscsoport a magyar kontingens újságába, a Vietnami Magyar Híradóba rendszeresen jelentetett meg egészségügyi felvilágosító cikkeket, melyek többek között az akklimatizálódás kérdéseivel, a helyes sportolással, az ételmérgezés, a repülés és a monszun időszak egészségügyi problémáival foglalkoztak. Ezen kívül egy kis tájékoztató füzetet állítottak össze, s jutattak el mindenkihez a nemi úton terjedő betegségekről.
A harmadik csoport egészségügyi ellátását végző részleg munkáját dr. Szarka Géza orvos alezredes, járványügyi szakorvos vezette. Munkatársai: dr. Dékány Sándor orvos százados, sebész és dr. Vidos Imre orvos főhadnagy, belgyógyász voltak. Mire október 8-án a harmadik orvoscsoport megkezdte működését szinte már természetessé vált, hogy még az iráni, indonéz és lengyel delegáció megbetegedett orvosai is magyar kollégáikhoz fordultak egészségügyi problémáikkal. De előszeretettel keresték fel a segítőkész magyar egészségügyieket a környezetükben dolgozó vietnamiak és családtagjaik is, hiszen tudták, hogy a részleg a helyi szokásokkal ellentétben ingen kezeli a betegeket és a tőlük kapott gyógyszerekért sem kell fizetni. Így aztán a magyar orvosoknak foglalkozniuk kellett a bélféregfertőzéssel, nemi betegségekkel, bőr, szem, fül, gyerekgyógyászati, nőgyógyászati, onkológiai, urológiai és sebészeti problémákkal egyaránt. A műtétre szorulókat dr. Dékány Sándor operálta ingen. Néhány rászoruló betegének személyes kapcsolatai révén még térítésmentes kórházi elhelyezést is intézett. Ez óriási segítség volt, mert akkoriban Vietnamban, egy kórházban végzett műtétért félévi fizetésnek megfelelő összeget is elkértek.
Az 1973-as párizsi fegyverszüneti egyezmény és az amerikai csapatok távozása ellenére sem állt helyre a rend az országban, észak és dél párbaja folytatódott. Az 1975-ös év eleje Észak-Vietnam sikerét hozta, egymás után hódította meg a déli tartományokat. Az észak-vietnami csapatok és elvbarátaik térnyerése következtében a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság mind több megfigyelő pontról kényszerült visszavonni embereit, akiket aztán lépcsőzetesen hazaküldtek. Az egyre bizonytalanabbá váló helyzetben a magyar orvoscsoport a fő hangsúlyt a gyógyászati felszerelés megóvására, illetve a zavartalan betegellátás fenntartására helyezte. A front közeledtével azonban felkészültek egy váratlan, gyors távozásra is. A legszükségesebb egészségügyi anyagokat táskákba rendezték, mindegyikhez mellékeltek első és önsegélynyújtással foglalkozó füzetecskét, illetve szótárszerű gyógyszerismertetőt. Szerencsére a csomagokat nem kellett felhasználni. Saigon ostromát és a hatalomátvételt követően a magyar kontingens utolsó tagjai is épségben hazatértek.
Tartalom
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
