|
Az Öböl-háború
1990. augusztus 2-án éjszaka az iraki csapatok váratlanul behatoltak a szomszédos Kuvaitba, harminchat óra alatt megtörték az emirátus katonai ellenállását, s az országot Irak 19. közigazgatási területévé nyilvánították.
Az iraki csapatok bevonulása a civil lakosság elleni brutalitással párosult. A megszállók lezárták az emirátus légi és tengeri kikötőit, az ott tartózkodó mintegy tizenegyezer külföldit pedig túszul ejtették, hogy egy nemzetközi katonai akció esetén védőpajzsként használják őket.
A világ eddig soha nem látott egyetértésben lépett fel Bagdad ellen. Irak eljárását még az arab államok is elítélték. Az ENSZ több határozatban is követelte a megszállók azonnali távozását Kuvaitból. Hogy a világszervezet akaratának nyomatékot adjon, előbb gazdasági embergót hirdetnek Irak ellen, majd november 29-én a Biztonsági Tanács nemzetközi katonai megtorlást helyezett kilátásba, ha Bagdad 1991. január. 15-éig nem adja vissza az emirátus szabadságát. Eközben már hatalmas armada gyülekezett az öböl térségébe. Az Egyesült Nemzetek diplomatái minden követ megmozgattak a konfliktus tárgyalásos rendezéséért, azonban az erőfeszítések eredménytelenek voltak, mert Szaddam Husszein és kormánya teljesíthetetlen feltételeket szabott csapatai visszavonásáért cserébe.
Január 17-én az ENSZ ultimátum lejárta után 19 órával, az amerikai parancsnokság alatt álló nemzetközi erők repülőgépei a magasba emelkedtek, s kezdetét vette a Sivatagi Vihar hadművelet, melynek során Kuvait felszabadult.
Az Irak elleni hadjárat tervezői húsz-harmincezer sérülttel és mintegy tizenötezer halottal számoltak, s ez komoly feladat elé állította az egészségügyi biztosítás kidolgozóit. A sérültellátás megszervezői a második világháború óta nem vonultattak fel akkora egészségügyi erőt, mint most. Fél év alatt csak az Egyesült Államok szárazföldi csapatai negyvennégy kórházat és huszonháromezer egészségügyi katonát telepítettek az öböl térségébe.
Az ENSZ-zászló alatt felsorakozó nemzetközi erőkhöz való magyar csatlakozás lehetősége először az Országgyűlés honvédelmi bizottságának 1990. szeptemberi ülésén vetődött fel. Kezdetben az illetékesek egy harcoló zászlóalj kiküldését latolgatták, azonban hamarosan be kellett látniuk, hogy a Magyar Honvédség lehetőségei egy jelképes humanitárius katonai részvételre adnak alkalmat.
Október elején Lőrincz Kálmán vezérezredestől, a Magyar Honvédség parancsnokától a dr. Hideg János orvos vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Egészségügyi Szolgálatfőnöke és dr. Svéd László orvos ezredes, a Szárazföldi Csapatok Egészségügyi Szolgálatfőnöke azt a megbízatást kapta, hogy találják meg a legoptimálisabb egészségügyi szervezetet, amelyik határainktól távol is képes a legmodernebb eszközökkel vívott háború sérültjeinek ellátására. Előbb napi száz-százhúsz sérült gyógykezelésére alkalmas egészségügyi zászlóalj felállítására gondoltak. Azonban a lehetőségek és a körülmények mérlegelése után egy harmincöt-negyven főből álló orvoscsoport létrehozására született javaslat.
Az önkéntesekből szervezett, bevetésre felkészített egészségügyi kontingens nemzetközi erők kötelékében való alkalmazása az amerikai katonák egészségügyi ellátását szabályzó törvény miatt már kétségessé vált, amikor a szaúdi kormány felkérése megérkezett Budapestre. Az egyeztetéseket követően 1991. január 11-én az ENSZ alapokmány 51. cikkelyében biztosított jogánál fogva a Magyar Köztársaság Kormány és a Szaúd-Arábiai Királyság megbízottja aláírtra a magyar egészségügyi különítmény alkalmazásáról szóló megállapodást. Az okmány kimondta, hogy a fegyvertelen orvoscsoport a hadszíntértől távol, egy állandó telepítésű polgári, vagy katonai kórházban végzi a gyógyító munkát.
A dr. Svéd László orvos ezredes vezette huszonhárom orvosból, tizenegy egészségügyi szakalkalmazottból, két tolmácsból és egy ügykezelőből álló csoport a MALÉV külön gépén 1991. január 14-én indult el az ismeretlenbe. A különítmény délután négy órakor érkezett meg állomáshelyére, a háromszázezer lakosú szaúd-arábiai nagyvárosba, Dhahranba. Amikor kiszálltak a gépből, nagy meglepetésükre éppen zuhogott az eső, ami arrafelé legalább annyira ritkaságnak számított, mint a magyar katonák.
A csoport jelentős része több szakorvosi képesítéssel is rendelkezett. Voltak köztük többek között baleseti sebészek, sebészek, intenzív orvosok, belgyógyászok, ideg, illetve orr-fül-gége szakorvosok, valamint toxikológusok és égési specialisták. A különítmény legidősebb tagja hatvan-, legfiatalabb tagja huszonhat éves volt. A magyar egészségügyiek többsége megfelelően tudott angolul, de akadtak közöttük olyanok is, akik jól beszéltek arabul.
A magyarok a szaúdi egyesített haderő és hadszíntér parancsnokság, valamint a szaúdi támogató erők parancsnokának és helyettesének alárendeltségébe kerültek, s integrálódtak a szaúdi egészségügyi hálózatba. A különítményt előbb egy modern, ötcsillagos szállodában, az Al Gosajbi Hotelben helyezték el, majd egy lengyel egészségügyi csoporttal együtt a külvárosban található Al Faresh (fehér ház) nevet viselő épületben szállásolták el. Innen jártak be munkahelyükre a szaúdi légierő bázisán konténerek, olajtartályok, gázpalackok, elhárítórakéták gyűrűjében működő, kiválóan felszerelt kétszáz ágyas kórházba, ahol más nemzetek egészségügyi stábjával közösen dolgoztak.
Miután a csoport parancsnoka tájékozódott a helyzetről és a helyi viszonyokról elrendelte a várható feladatokra való felkészülést. Nem sok idő állt a magyar egészségügyiek rendelkezésükre, hiszen a megérkezésüket követő harmadik napon megkezdődött a harc Kuvait felszabadításáért. Így csak arra nyílt lehetőségük, hogy megtanulják a betegellátáshoz helyszínen rendelkezésre álló gyógyszerek neveit, azok alkalmazhatóságát és hatásmechanizmusát, illetve nagy vonalakban megismerjék a háborús adminisztráció és számítógépes nyilvántartás rendszerét. Ezen túlmenően a különítmény elvégezte a rendelkezésükre bocsátott különböző orvostechnikai eszközök karbantartását, mert berendezéseket gyártó cégek a háborús övezetbe nem vállaltak szervizmunkát.
A felkészülés napjaiban a szaúdi uralkodó díszvacsorán látta vendégül a magyarokat. Nem sokkal azután, hogy a fogadásról a szállásukra tértek, a csoportot riadóztatták, s bejelentették, hogy elkezdődött a háború.
A kuvaiti határtól mintegy háromszáz kilométerre fekvő, dhahrani repülőtér közepén működő, bevetésre induló bombázógépek dübörgésétől hangos kórházban eleinte nem sokat lehetett érezni a háborúból. Az egészségügyiek feladata a civil lakosság szokásos ellátására korlátozódott. Hamarosan kiderült azonban, hogy akármennyire is távol vannak a frontvonaltól, koránt sincsenek biztonságban, mert a dhahrani, Szaúd-Arábia legnagyobb légibázisa, s hetven éve az amerikaiak is működtetnek itt repülőteret. Éppen ezért fontos rakétacélpontként szerepelt Szaddam Husszein térképén. Nem is sokáig várattak magukra a fontos stratégiai létesítmény megsemmisítésére irányuló rakétatámadások.
Az emberek hamar megszokták, hogy a város előterében óráról órára rakétapárbaj zajlik, s a Patriotok rendre megsemmisítik a gyilkos terhüket cipelő iraki lövedékeket. Ennek ellenére, amikor vészjóslóan felbőgtek a SCUD-ok közeledtét jelző szirénák, mindenkiben ott bujkált a félelem: nem biztos, hogy élve hazatér. Aludni gyakorlatilag nem lehetett, mert a légiriadók többsége éjszaka volt, s az ellenrakéták sűrű robbanása, illetve a lezuhanó SCUD-ok döreje ébren tartotta az embereket.
A magyar egészségügyieket három csoportba osztották be. Munkájuk reggel héttől este hétig, illetve este héttől reggel hétig tartott, s voltak olyanok is, akik négyórás váltásba kerültek. Az első sebesültet a kafji támadás után látták el a magyarok. A szaúdi várost csupán egyetlen napra tudták megszerezni az irakiak, de véres küzdelem folyt a birtoklásáért.
Bár a tűzvonaltól távol működött a magyar különítmény, a szerencsétlen véletlenek láncolatának köszönhetően mégis megtapasztalta a háborút. Február 25-én éjszaka –valószínűleg műszaki probléma miatt – az utolsó SCUD-ok egyikét a Patriot rendszer nem tudta megsemmisíteni. A rakéta az amerikai 14. hadtápegység négy órával korábban Pennsylvániából érkezett tartalékosainak a körletébe csapódott.
Dr. Kiss László őrnagy, a Kecskeméti Repülőkórház ideg-elme osztályának orvosa este háromnegyed kilenckor éppen az eget kémlelte, amikor látta, hogy egy nagyon fényes rakéta iszonyatos sebességgel közeledik, majd becsapódik. Azonnal a másfél-két kilométerre lévő helyszínre indult, hogy segítsen a rászorulókon. Mire gyalog odaért, a területet már lezárta az amerikai katonai rendészet, így visszaindult a szálláshelyére, ahová hamarosan megérkezett a parancs, hogy mindenki vonuljon be a kórházba, mert nagyon sok a sebesült. A tragédia következtében több mint húszan meghaltak, s közel százan kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek.
1991. február 28-án a reggel nyolc órakor ért véget a háború. A magyar csoport a győzelmet munkával ünnepelte, ugyanis a SCUD rakéta sérültjeinek, illetve néhány frontról érkezett katonának az ellátása még nem fejeződött be.
A nemzetközi erők nyomasztó technikai fölényével vívott Öböl-háborúban a harci cselekmények során az ENSZ alakulatok állományából száznegyvennyolcan vesztették életüket, s négyszázötvennyolcan sebesültek meg.
A magyar orvoscsoport a légi hadműveletek során tizenöt, a szárazföldi támadás idején tizenhárom, az ideiglenes tűzszünet időszakában pedig tizenhat főt látott el. A negyvennégy betegen hetven műtétet hajtottak végre. Az ellátásban részesítettek többségének fej- és végtagsérülése volt. A beavatkozást követően két fő halt meg.
A háború után a magyar orvoscsoport nem térhetett haza azonnal, mert a sérültekről továbbra is gondoskodni kellett. A békeellátás során azonban egyre több civil érkezett a kórházba. A szakmájukhoz kiválóan értő magyar orvosok rövid idő alatt olyan jó hírre tettek szert, hogy a betegek már név szerint keresték őket.
A nehéz napok elmúltával a csoport négy és fél hónap után tért hazatért Szaúd-Arábiából. A C-130-as típusú szaúdi katonai szállítógép, fedélzetén a magyar orvos-különítménnyel, május 29-én délután fél négykor landolt Ferihegyen.
Az Öböl-háborúban részt vett katonai egészségügyi csoport tagjait itthon komoly elismerésben részesítették. Dr. Svéd László és dr. Gyarmati László orvos ezredesek a Magyar Köztársaság Kardokkal Díszített Csillagrendjét kapták. Dr. Láng Béla tartalékos orvos alezredest, dr. Ternák Gábor tartalékos orvos őrnagyot és Marton Teréz zászlóst a Magyar Köztársaság Csillagrendjével jutalmazták. A csoportból tizenheten a honvédelmi minisztertől, tizenketten a népjóléti minisztertől, nyolcan a köztársasági elnöktől kaptak emléktárgyat.
Az Öböl-háborút megjárt egészségügyi különítmény a gyógyító tevékenységén túl a két ország szempontjából történelmi jelentőségű diplomáciai küldetést is teljesített, ugyanis munkájukkal megalapozták a korábban nem létező magyar–szúd-arábiai kapcsolatokat.
Tartalom
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
